Csengőszó

…A rideg, sötét ágak lengedeznek a csípős szélben, fütyülő zenéje messze elhallik. Körüllengi az erdőt a némaság. Tél van. Nem mozognak a mókusok, nem ugrálnak ide s tova az ágakon, nem majszolnak makkot a fák odvában. Alszik a természet. Meleg vackában pihen az élet. Fagyos takaró óvja álmát.
Háborítatlan, hófehér természet, puha lágy jégség, apró pici pelyhek. Ismét havazik. Lágyan hullámzik a szélben, táncot járva, csengve, zenélve, még végül megpihen odalenn. Ág reccsen, nem bírja súlyát, hoppan a lepel s takarja párját.

Templomharang szűrődik be a fák közé, hajnal van, a városban alszanak a házak, ablakszemük csukva, nem világlik lámpafény.

Fagyott a csermely, nem mozdul sodra, lágyan takarja a fagynak burokja. Kelő nap süti leplét, ragyogva csillatag. Sugara ereje nem olvaszt takarót, csak fényárba úsztatja az ódon erdőt.

Vakító fehérség, lombtalan, zúzmarás ágak…

Hóvirág nyílik ablakomon, persze csak gyermeki képzeletem súgja ezt. Jégvirág. Igencsak rég láttam ilyet.

Izgatottan keltem, némán osonva léptem ki szobám ajtaján. Még a ruháim is oly csendben húztam magamra, mint egy házasságtörő, nehogy a férj megtudja, hogy az asszony mit tett az éjjel.

Karácsonyi manót játszom. Sose volt még erre példa, de egyszer ezt is el kell kezdeni. Talán hagyományt teremtünk, talán nem, de szeretném, ha méltóképp, az Ő szájíze szerint lenne eltöltve ez az ünnep.

Sose vettem ilyenkor tűlevelűt, és megvallom őszintén, nem is tudom, hogy lóduljak neki eme kalandnak, de szerencsére, vannak ismerőseim. Egy barátom ajánlott egy külvárosi piacot, ahol árulnak efféle fákat. Elmondta, mit kell nézzek, és hogyan válasszak, nehogy átverjenek.

Szerencsémre azért itthon is vannak néhányan, akik megünneplik eme ünnepet. Én valahogy eddig, nem éreztem rá késztetést. Most, hogy van kivel, és miért, így természetesnek vettem, hogy csempésszek neki egy kis hazai, otthoni hangulatot.

Az égig magasodó tűlevelűek között sétálva, egyszercsak szembetalálkoztam a tökéletes darabbal. Haragoszöld, sűrű levelű, kerekded fenyő volt, olyan két méteres, illata lenyűgöző, finom, friss, kissé kesernyés. Az eladónál érdeklődtem kiszemeltem áráról, majd némi alkudozás után, boldogan csomagoltattam be a zsákmányom. Megkértem, hogy tegye hátra, míg én megveszem az apróbb kellékeket, s ő mosolyogva eleget tett kérésemnek.

A vásárban tovább haladva, lenyűgözött a fényáradat. Megannyi színes világító, villogó égő, csillogó díszek, aranyszín és ezüst füzérek. Bordó és arany mellett döntöttem. Ekképp vettem meg mindent. Majdnem dél volt, mire mindent beszereztem. Felmálháztam az autómat és elindultam haza. Tudtam jól, hogy Gil ilyenkor már gitáron van, így bíztam benne, hogy üres a ház.

Szerencsém volt. Gyorsan rámoltam ki minden hozzávalót, tettem az előtérbe a hatalmas zöldet, és nekiláttam életem első karácsonyfa díszítésének. Nem is olyan rossz muri ez, mosolyogtam magamban, miközben felakasztottam az utolsó angyalkát is. Még a végén, rendszert csinálunk belőle. Tetszett a szememnek a végeredmény, kellőképp díszes, de mégsem agyonzsúfolt. Kacsa a sütőben, ajándékok a fa alatt. Szerencsémre a csomagolással nem kellett vesződnöm, azt a boltban elintézték helyettem. Ahogy az óra elütötte a hatot, a szívem a torkomba kezdett dobogni. Tudtam jól, bármelyik pillanatban megérkezhet. Már huszadjára álltam meg a tükör előtt és igazítottam meg a hajam. Nyakkendőm minden alkalommal szorosabbra és szorosabbra húztam. Mire megláttam a kertkapuba, már nem kaptam levegőt.

Elészaladtam.

- Hát te? – nézett rám kérdőn egy aprócska mosollyal a szája sarkában. Joggal lepődött meg, hisz azt mondtam neki, ma sokáig leszek benn, erre én üdvözlöm.

- Eléd jöttem. – mosolyogtam. – Kérlek, csukd be a szemed, és kövess.

Minden nélkül tette, amit mondtam, szorosan fogta a kezem, és bátortalan léptekkel csoszogott utánam.

- Kinyithatod. – suttogtam már mögüle, finoman a derekára karolva.

Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki belőle hang. Némán, megrekedt valahol. Szemeiben tükrözött az égők színes játéka. Nagyot nyelve szorított rá a kezemre.

- Ez!!

- Tetszik?

- Csodálatos.

- Nagyszerű. – mondtam ki vidáman, némi szusszanás közepette. – Csináltam vacsit. Gyere.

S jött, közbe szemeivel pásztázta a feldíszített otthonunk, figyelte a füzéreket, a fa alatt heverő vörösded csomagolásban lapuló dobozokat, és a lágyan pislákoló gyertyákat. Az asztalhoz érve újra rámszorított, puhán ölelt magához, majd egy lágy csók kíséretében köszönte meg.

A vacsora elfogyasztása után, a kezét fogva vittem a fa alá.

- Akkor most?

- Hmm?

- Hogyan tovább? – mosolyogtam.

- Őhm, ilyenkor szoktunk énekelni.

- Szeretnél?

- Nem szükséges. – nevetett. – Ezt a részt, nyugodtan kihagyhatjuk.

- Akkor?

- Csengő.

- Micsoda?

- Csengő. Tudod, anya mindig csengetett, egy apró kis rézcsengőn, hogy megjött a Jézuska és lehet jönni, feldúlni a lakást, meg csomagoló papírt tépdelni.

- Érteem, akkor, hmm. – bajba voltam. Erre igazából nem számoltam, pedig utána olvastam, de ez… nem volt írva. Nem hoztam csengőt. Nincs nálunk… Összeszorult a szívem, a tenyerem elkezdett izzadni. Észrevehette, mert nekiindult a szobájának.

Sajnálkozó tekintettel néztem rá, mikor visszatért.

- Semmi gond! – simított végig a karomon. – Én is készültem. – és a tenyerembe csúsztatta a rézszín kis harangot.

Az aprócska bimm-bamm rekedtes rézízű szólamára útnak indultak könnyeim.

Nem voltam egyedül. A kisharang puhán csörömpölve huppant a krémszínű szőnyegen. Ajkai érintésére kiengedtem kezemből. Forrón csókolt, kezeit csípőm köré fonta.

- Akkor bontunk? – tettem fel a kérdést, miközben nyakára csókoltam.

- Pill. – pirult bele, és nekilódult a szobája ajtaja felé.

- Hová?

- Nyugi, mindjárt re! – kiáltotta az ajtóból.

Mosolyogva baktatott vissza a kezében feltornyozva a masnis dobozokkal.

- Nem kellett volna…

- Dehogynem. Tudtam, hogy sunnyogsz valamiben, és nem akartam adósod lenni.

- Nem lettél volna, ez…

- Tudom, de szerettem volna. Kezd te jó?

- Rendben.

A legfelső dobozt kezdtem neki bontani, szemeivel engem fürkészet, az arcomat és a kezeimet felváltva. Várta a reakcióm.

Puha sárgás színű mamusz belül fehér bodros béléssel.

- Nah? – mosolygott.

- Köszönöm. – mosolyogtam, - bár, nem nekem szokásom mezítláb futkosni az utcakövön.

Vihogott, kezeit a hasára tapasztotta, és elfetrengett a szőnyegen.

- Neked való ez. Olyan öreg emberes.

- Na szép. – legyintettem rá, mintha meg akarnám csapni. Ő meg elhúzódva fogta a fejét jajgatva.

- Te jössz. – böktem rá.

Némi hatásszünetet követően nekilódult az aranyszín masni bontásának, szemei elkerekedtek, mikor meglátta a benne lapuló hangszert.

- Jézusom. – hüledezett.

- Megígértem nem?

- De hát, ez. Jesszus, nem kellett volna, ez kész vagyon!

- Ugyan. – legyintettem.

- Köszönöm. – szipogott. – Te jössz.

A következő csomagban finom tapintású, bordó ing lapult, rajta vékony csíkban sárga szövés. Hozzá arany nyakkendő, és egy bordó zsebkendő.

- Ez gyönyörű.

- Örülök, hogy tetszik. Tudod, kellett már az újítás. Mindig olyan görcsös vagy. Fehér vagy szürke, egyhangú ing, semmi vidámság, semmi minta vagy ilyenek. Gondoltam, hátha, szívesen hordanád.

- Igazán tetszik, tényleg. Igazad van. Nem is vettem észre, hogy nincsenek mintás ingjeim.

- Mostmár lesz.

- Igen. Lesz bizony. – mosolyogtam rá.

  

Hosszan ültünk még a puha szőnyegen, és bontogattuk az ajándékokat. Nevetve, beszélgetve, egymás arcát figyelve. Ő hozzám bújt, én átkaroltam. Puhán adtam csókot az aranyszín fürtjei közé, majd figyeltük a szikrázó fényeket.

Boldog Karácsonyt Gil! Boldog Karácsonyt.

Kiscipők az ablakban

Sose feledem a napot, mikor életemben először láttam havat. Az eddigi otthonom melegebb részen feküdt, így a telek inkább csak hűvösebbek, esősebbek voltak, de hó, az sose volt. Mikor a nevelőnők meséltek a havas téli történetekről, hogy jött az angyalka, aki karácsonyfát csempészett a nappali közepében, és minden földi jóval díszítette, nem tudtam elképzelni, milyen is az.

Ez az év különleges volt. Magam mögött hagytam a sárga falakat. Kicsit savanyú szájízzel, és egy könnycseppel a szememben. Szerettem a dadám. Kedves, mosolygós, megértő asszony volt. S bár sok gyermekre kellett felügyelnie, velem, mindig kivételezett egy picit. Lefekvés előtt meleg pogácsát hozott apró rongyszalvétában, és mindig megsimogatta a fejem. Nem voltam egyedül, Yuki mindig mellettem volt. Sokszor együtt aludtunk, mert félt a villámtól. Amim volt megosztottam Vele.

Egy napon egy család jött. Magas, testes férfi kísérte balján a vékonyka vörös nőt. Mosolya lágy volt, vonásain látszott, hogy sokat megélt, mégis örömmel nézett a világra. Őt választották. Naponta bejártak, hol egyik, hol másik, hol mindketten, és szokták egymás társaságát. Elmentek sétálni, volt, hogy kimehettek egész napokra a falakon kívül. Tudtam jól, eljön az a pillanat, mikor már nem jönnek vissza többé. Mikor senki se látta, könnyesre sírtam a kispárnám. Nehéz volt elfogadni, hogy az egyetlen barátom, de inkább a testvérem, magamra hagy egy életre. A búcsúnk túl gyors volt, én pedig túl buta, hogy elmondjam, mit is érzek. De hát csak hét éves voltam. Az ember ilyen idős korában, normál esetben a kiskocsit tologatja a szőnyegen, vagy a legnagyobb baja, hogy nem kap csokit anyától a szupermarketben. Nekem el kellett veszítenem az egyetlen embert, akit szeretek.

Az udvaron állt, a dadánk kísérte ki, szépen felöltöztetve, kezében egy megkopott kistáska, benne a saját holmiijai. Nem sok minden, csak pár mesekönyv meg egy öreg tűzoltó autó.

A hölgy jött érte, megcsókolta a homlokát, majd a kis kezét megfogva, kisétáltak a kapun. Nem engedtek hozzá. Az ablakból bámultam, és igyekeztem nem elsírni magam. Mikor kikanyarodott, intettem Neki, de nem hiszem, hogy látta volna…

Nehéz idők jöttek, túl nehezek. A hiánya egyre elviselhetetlenebb volt. A többiekkel képtelen voltam kapcsolatot tartani.

Tizennyolc. Nagy szám, az ember életében, az enyémben is az volt. A nap, mikor elhagyom a falakat. Dadám szorosan ölelt magához, majd némi pénzt a zsebembe csúsztatva, kiengedett.

Végigfutott az emlékeim közt a kép, mit oly rég láttam.

Minden olyan zord volt, hideg és barátságtalan. Az emberek gorombák, az utcák sötétek és hidegek. Tehervonatokon szálltam meg, mik voltak, hogy elindultak velem, az ismeretlenbe. Volt nap, hogy azt se tudtam, hol vagyok, s éheztem. Volt, hogy megsajnáltak, és adtak némi meleg ételt.

Furcsa a hó. Fehér és hideg. Ha bőrödhöz ér éget, majd cseppé változik. Fehér eső. Tán ez a legjobb szó rá.

Nem volt nagy város, alig pár lelkes, de az emberek itt, mosolyogtak. Kaptam kalácsot és langyos kakaót. A templom harangja lágyan bimm-bammolt, s énekszó csendült fel.

Ismerős volt a dallam, még nagyon régről, mikor hasonló éjszakákon a dadám énekelte ezt nekünk. Sose tudtam mire vélni, de tetszett a hangzása.

Kisgyermekek álltak körbe egy hatalmas zöld levelűt, mely telis tele volt csillogó díszekkel.

Énekelték az ismerős dallamot, s a lelkem megérintette valami. Emlékeztem a mesére, melyben erről szóltak, hogy emberek megünneplik ezt a napot, mikor Isten fia megszületett a földön. Szóval, ilyen ez…

Gyönyörű este, teli fényekkel, mosolygós arcokkal, meleg pléddel, és a reménnyel.

A templomban kaptam szállást, és meleg levest. Egy kedves pap invitált az esti énekre, és a szokásos körjáratra. Boldogan tartottam velük. Végre ismét úgy éreztem, való vagyok valahová.

Másnap korán indultam útnak, búcsút intve ennek a kedves városnak.

Az egyik kis ház ablakába betekintve kiscipőket láttam sorakozni. Kipucolva álltak a párkányon, a kandallóban lobogott a tűz, s mellette ott díszelgett az a hatalmas, titokzatos fa.

Akkor, ott, azon a napon, eltökéltem, egyszer, ha családom lesz, én is meg fogom tartani ezt az ünnepet, melyet mindenki Karácsonynak hív.

Ébredés

Fejgörcsre ébredtem, hasogató, kínzó fájdalomra. Megdörzsöltem homlokom, és átfordultam a másik oldalamra. Némi kínlódás után megakadt a tekintetem… Rajta! Ott feküdt mellettem. Csak a hátát láttam, és aranyszín, a végén göndörded tincseit. Gerince finoman görbült, bőrén lágyan simogatott végig a felkelő nap fénye. Késztetést éreztem végigsimítani rajta.

Csigolyáin húztam keresztül hüvelykem, puhán siklott a hepehupás útján. Oly lágy volt és jól eső. Mikor leértem, bal csípője irányába egy kanyart véve, vissza, már tenyeremmel szánkáztam vajpuha bőrén. Nem tudom, mi ütött belém, mikor nyakába csókoltam, orrom hegyével lágyan cirógattam végig majd vállához érve újra belekóstoltam hívogató bőrébe.

Mandula ízű, finom édes, haja vanília, némi mentával keverve. Friss, talán az esti sampon. Nem emlékszem, mivel fürdettem. Nem törődtem nagyon a kompozíción, csak túl akartam lenni rajta. Bal keze finoman pihen maga előtt, jobbjával párnája alá nyúl. Békésen alszik, nem riadt fel a cirógatásomba. Ez vakmerővé tesz, és feszegetem saját határaim. Végigcirógatva kezén, belekulcsolom ujjaim, a sajátjai közé. Egészen közel csúszok hozzá, oly annyira hogy bőröm minden felületével érezzem.

Fürdőztem illatában, hajszálai gyengéden csikladozták orrom, egy cseppet sem zavart, sőt, megmosolyogtam csalfa, virgonc kis játékukat.

Rámszorított. Testével finoman fordult, majd orrom hegyére csókolt.

- Szia. – suttogtam némi mosollyal a szám szélén.

- Luuuu! – ugrott ki szorításomból, és egy szemvillanás alatt a nyakamba csimpaszkodott. Oly erősen ölelt, mintha évezredek óta nem látott volna. Hanga örömről, megnyugvásról tanúskodott. – Mikor jöttél? – hangja megrekedt, elcsuklott, mélyről jövő sóhajtással és nyeléssel végződött.

- Hajnalba. – cirógattam finoman a hátát.

- Miért nem ébresztettél fel? – könnyei önkéntelenül indultak útnak, lágyan csiklandozva bőröm, csúsztak lefelé. Szipogott.

Vállába csókoltam, majd hajával csacskán játszva, egy arasszal feljebb is. – Nem akartalak felébreszteni.

- Buta! – kapott az ajkaimra. Vadul, kíváncsian, érdeklődőn. Mint egy új ízt felfedező szakács, ki csak óvatosan kóstolgatja, mégis milyen összetevőkből áll a mű, hogy miből adódik ez a nagyszerű varázs, úgy térképezett most engem. Lassan haladva, egyre bátrabban és bátrabban.

- Ssss. – simítottam végig állán és mélyen a szemébe néztem. – Nyugi. – suttogtam.

Arca könnyes volt, tekintete boldog, és vágyakozó. Kérdőn nézet rám, majd ismét felém hajolt, hogy folytassa, amit elkezdett.

Visszafogtam. Homlokom az övéhez érintettem és finoman cirógattam.

- Mi.. – kezdett bele, de már megkapta válaszom.

- Ha elkezdem, félek, nem tudom abbahagyni. – szuszogtam.

- Mi van, ha nem is akarom? – tolta el a köztünk lévő felépített gátamat, és félig rámfeküdve, folytatta az ellenem elkezdett hadjáratát. Megsemmisültem. Minden tétova félelmem, buta gondolatom, kétes érzésem tovaszállt. Helyébe vad és féktelen vágy kelt útjának, és felfűtötte testem. Már nem érdekelt a holnap, és a következő percek sem. Csak és kizárólag Ő létezet. Ő és az a bizsergető érintés, amit okozott minden egyes csókjával.

- Hiányoztál. – préselte ki magából egy légvétel között.

Eltűnt az idő, távolba révedt az óra és a perc. Okafogyottá váltak a másodpercek, csak a szívem zakatolt, az adta az egyetlen létező ütemet, csak annak ritmusára figyeltem. Elöntött a forróság, zihálva fordultam rá, és tűztől lázas homlokom megpihentettem egy percre forró mellkasán. Életemben nem volt még ennyire közel, sose volt még ennyire jól eső.

Belekezdet testem ostromlásába, végigcirógatott bőrömön, kezemet szorítva magához, puhán szeretgetett.

- Mi ez? – állt meg oly hirtelen.

- Hmm? – néztem felé kérdőn, mert nem tudtam hirtelen, mit lelt.

- Ez. – simított végig ujjai hegyével, a csuklómon végigfutó hegeken.

- Apróság. – legyintettem. Ezzel elkapta másik kezem is.

- Itt is van! – nézet döbbenten. – Mi?

Tudtam, hogy nem tehetem semmissé, tudtam, hogy Ő már nem tudja, biztos voltam benne, hogy így lesz a jobb, hogy ezzel óvom Őt, hogy a lelke így marad egyben. Nem akartam, hogy gyötrődjön, hogy álmában riadtan arra keljen, amit tett, nem akartam, hogy…

- Bélyeg. – adtam válaszom.

- Mire? – döbbent volt a hangja, szemeimbe kutatta a választ.

- A szabadságra. – sóhajtottam.

Rálelt a további sérülésemre is. Kékes foltokra, a nyakamon húzódó tépésnyomokra.

- Mi?? – cirógatott végig rajtuk. – mi történt? – fejét mellkasomra döntötte és zokogni kezdett. – Mond el!

- Értünk tettem. – csuklott el a hangom. – Kettőnkért.

- Nem értelek.

- Nem mondhatom, nem tehetem. De mostmár, minden rendben lesz.

- De ezek! – csókolta meg a nyakamon lévő forradásnyomot.

- Elmúlik. – szorítottam magamhoz.

Sosem kívánnék szebb dolgot. Sose adhatott volna nagyobbat. Féktelen volt, vad és buja. Pillanatok alatt vitt fel a csúcsra, majd rohamvágtákkal újra és újra feltüzelt. Mint egy véget nem érő hullámvasút, melyben én vagyok az utas, és Ő irányítja a szerelvényt. Nem zavart ez a felállás. Nem volt nyugtalanító a tény, hogy az Ő szabályai szerint játszunk. Hogy ő diktálja a tempót, és az ütemet. Sose álmodtam volna, hogy ennyire képes vágyni rám. Sőt az sem játszódott le bennem, hogy engedné, hogy ilyesmit műveljek vele. De hagyta, sőt, hajszolta. Habár nagyokat nyüsszent, és szorosan markolta a takarót, nem állított le. Nem fogott vissza sőt, ő maga fordította meg a csatánk azzal, hogy felülre kerülve, a saját tempóját diktálta. Elsiette, elkapkodta, de nem bántam. Sose érintették még így, sose érzet még hasonlót. Biztos voltam benne, hogy túl akar lenni, hogy robbanni vágyik.

Mikor kellőképp lenyugodott, átvettem az irányítást. Játszani kezdtem vele, mint egy szunnyadó oroszlánnal. Olyan lassan, olyan gyengéden érintettem amennyire csak lehetett. Megmosolyodtam vad próbálkozásait, arra, hogy végre tegyem amit… de most, nem hagytam magam. Ágyéka görcsösen feszült, csípőjét egyre feljebb tolta, kezeivel szorosan mart az ágynemű huzatjába. Ajkai enyhén nyitva, szemeivel engem fürkész, tekintete ködös, mámoros.

Félbe hagytam ostromlását, és ránéztem. Ismét mosolyt csalt az arcomra könyörgése.

Megenyhültem és a számba vettem. Nagyot nyüsszentett, mikor érezte forró érintésem. Lágy ütembe kezdtem, közbe ujjaimmal alig érintve cirógattam bal tenyerét. Hihetetlen hosszan, minden idegszálát pattanásig kihúzva, egyetlen végső csapással juttattam a csúcsra. Görcsbe rándult, zihált, fujtatott. Gyönyörködtem teste rezdüléseibe, majd ráfeküdtem.

Nyakába csókoltam, lágyan cirógattam, még teljesen fel nem oldódott. Csapzott tincseit igazgattam el forró homlokán, és újra annak a csodás szempárnak ajándékoztam minden figyelmem.

- Szeretlek! – magam sem tudom miért, sőt azt se, hogy lehetett ennyire tiszta ez a szó, de kimondtam. Tenyerembe csúsztatta sajátját, majd enyhén felülve homlokomra csókolt. Lágyon mosolyogva nézte cseppet zavart tekintetem. Talán vártam, hogy mondjon valamit, talán zavart, hogy megtettem, talán kicsit feszélyezett ez a helyzet. Arcomat cirógatta, és megcsókolt. Fülemhez húzódott és lágyan suttogott:

- Dettó.

Alku

Hallottam a lépteit. Olyan volt, mintha vízhangzana, mintha valahonnan nagyon mélyről jönne elő, és minden léptével közelebb és közelebb kerülne. Koponyám belsejében lüktetett a hang, mintha tolná szét, iszonyatos kínt éreztem. Már nem érzem a kezeim, ujjaim alig tudom megmozdítani, tenyerem bizsereg, ezer hangya mászkál rajta, és csipked. Hallucinálok? Lassan már nem látok. Ködfátyol húzódott elém, olyan nyálkás vízfolyam, mely nem engedi, hogy lássak. Pislogásommal nem sokat törődik, csupán lehetetlen próbálkozás eltüntetnem azt. Körbe kacagja gyötrelmes kínlódásomat. Úgy érzem, lassan felemészt, a világ a feje tetejére állt, a sötétség bekebelez. Már nem érzem a vérem csöpögését, talán már csak percek lehetnek hátra, talán csak ennyi volt megírva.

Furcsa, hogy utolsó gondolataim körülötte forognak, azon, hogy vajon hogy reagál nemlétemre, hogy mi lesz vele, hogy hiányzom-e majd neki, vagy megkönnyezik-e. Azt hiszem igen. Talán csak buta remény, talán csak csalfa képzelet, hogy szüksége van rám, hogy szeret, de jól esik, ezt hinnem, és érte harcolnom.

Jéghideg, fagyos ujjak marták el arcomat. Hegyes karmával belevájt amúgy is sebzett húsomba.

- Hiányoztam, Angyal?

Hangját és mondatait nem értettem tisztán, agyam valamiféle zavaros képet festett. Távolból jövő morajlás volt csupán, el-el csípet hangfoszlányok, megkevert, vontatott szólamok.

Feltépte sebeim, és végighúzta egészen a nyakamig. Az alvadt vérem által keletkezett heg eltűnt, és ismét éreztem a forró szivárgást.

- Térdre! – zúgott a hang.

Letépte láncaim, és tehetetlenül zuhantam a földre. Utolsó erőmmel, belekapaszkodtam a lábaiba, homlokom a térdére támasztottam. Nem akartam végérvényesen a földre zuhanni, de szükségem volt a támaszára.

- Hát még élsz. Kitartó vagy. Add fel! Az enyém vagy!

Hátrébb lépett, és én a porba hulltam. A szám tele lett a pokol szennyével, sebeim marta a kénes érzés. Fejemre taposott, és ezzel végérvényesen megszégyenített.

- Hódolj be, és megkímélem semmitmondó életed!

Utolsó erőmet magamba szívva martam bele a talajba, és igyekeztem felemelni a fejem. Erőlködésem hiábavaló volt.

- Mit tudsz felajánlani Angyal? Mond ki a varázsszót, és vége! Elmehetsz!

Dacos némaságom feldühítette, hajamnál fogva felhúzott a földről.

- Rendben, játszhatunk másképp is. – vicsorgott. – Én ráérek. Vagy így, vagy úgy, de az enyém lesztek. Utolsó esélyt adok neked. Egyetlen apró esélyt. Véreddel lepecsételed a szerződésünk, és elengedlek.

Nem láttam a betűket, nem tudtam elolvasni, mi áll benne, és esélyem sem volt a döntésre. Erőszakkal tolt fölé, és sebeim tépve tette érvényessé azt.

- Így. – nevetett fel hangosan. – Jó kis Angyal. Még találkozunk.

Az ezüst szálak hálójában

 - Ki vagy te? – kérdeztem a ködből előjövő ezüsthajútól. Már sokszor találkoztunk, de eddig nem kommunikáltam vele.

- Hát nem emlékszel rám? Lucifer…

- Nem tudom ki vagy! – szóltam rá dühösen. – de hagyd abba ezt a játékot!

- Miért, különben mit teszel? Ember… Nem hiszem el, hogy ezért képes voltál visszamászni azokhoz a piperkőc fénylényekhez. Pedig jó sorod volt minálunk. Megkaptál mindent. – megfogta az állam. – Egész szép példány vagy, ember létedre, de azért, angyalként… - szimatolt meg. – pfff. Eltűnt a szagod.

- Miről beszélsz?

- Hát tényleg nem emlékszel? Az az aljas testvérem biztos kitörölte az emlékeid. Szánalmas. Aieron vagyok. – vicsorgott.

- Mit akarsz tőlünk?

- Tőletek? Semmit. Csak attól a szerencsétlen szőkétől. Ő az enyém.

- Ne merészeld bántani!

- Én??? Ugyan. A lelke már engem illett. Csak te… keresztbe tettél nekem. Hogy szedjem így a prédákat, ha te, visszahoztad őt? Add nekem, és békén hagylak!

- Soha! – kiáltottam.

- Akkor gyere vissza. Nálam jobb sorod volt.

- Láncra verve évszázadokig, egy forrongó lávatenger mellett? Az neked jó sor?

- Heh. – vágott gúnyos vigyort. – Túl szép voltál ahhoz, hogy közös préda légy. Csak magamnak akartalak, hát megtettem, amit kellett.

- Kellett?

- Betörtelek. Már majdnem feladtad, mikor az a tenyérbe mászó Gabriell lejött a seregeivel érted. Tudod te, hány alattvalóm pusztították el miattad? Mocskos égiek.

- Én oda tartozom.

- Heh, igen. Drága bátyám bábja vagy, mint a többi. Miért vágysz oly hűen a fehér szárnyakra? Azt hiszed jobb lesz? Ugyan. Hisz társaid irigyek rád, s már így is gyűlölnek.

- Ez nem igaz. A mieink nem éreznek gyűlöletet!

- Ezt magad sem hiszed el, igaz?

- Tűnj el innen. Hagyj bennünket élni!

- Hehh. – kacagott. – Ne nevettess Lucifer! Nekem kellenek a lelkek. Túl sok elfajzott van itt a földön. Én csak begyűjtöm őket.

- Joguk van a megtisztuláshoz!

- Megtisztulás? Miről beszélsz te? Inkább agymosás. Megtiltanak odafenn mindent, ezt te is jól tudod. Titokban ti is vágytok az érintésre, s még a vezetőtök is csak játssza az álszentet. Tudom jól, hogy érez irántad.

- Ez nem igaz. Szabad a szeretet, és ezt ki is mutathatjuk.

- Francokat. Ne légy ily ostoba!

- Nem vitázom veled!

- Legyen hát. – kacagott álnokul, miközben sötétet varázsolt.

- Mit csinálsz?

Az orrom hegyéig se láttam, nemhogy tovább. Éreztem, ahogy egyre közelebb jön, hallottam a lépteit. Durván mart a csuklómra, és csavart rajta kettőt. Karmaival felhasította bőrömet. Hegyes láncokra vert, minden mozdulatom maga volt a kín.

- Hiányzott igaz? – hangjából áradt a gúny. – Van pár órád velem alkut kötni, mielőtt teljesen kivérzel. Nem ajánlom, hogy mozgolódj, mert azzal csak időt veszítesz.

- Rohadj meg. – üvöltöttem.

- Én ráérek, kicsi angyal.

- Mit akarsz?

- Hhhh. Téged. – nyalt a fülembe.

- SOHA!

- Jól van. Egyszer csak megtörsz. – lépett hátrébb. Egy hatalmas gyertyát gyújtott, majd elindult kifelé. – Még el nem alszik! Addig van időd…. Angyal.

A vérem lassan csepegett le a padlóra. Figyeltem, ahogy az alattam lévő tócsa meg-megrezzen. Lassan fogyott az erőm, és vele a levegőm is.

- SOHA!

Suttogtam a semmibe.

A vadász

…Különös kegyetlenséggel megöltek egy fiatal nőt Tokiyo külvárosában. A rendőrség még nyomoz a tettes vagy tettesek után…

…Kibelezték, majd darabokra szedték azt a tizenhét éves lányt, aki a múlt héten tűnt el. Otthonától nem messze találták meg ma hajnalra virradólag a rendőrök. Erős a gyanú, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban…

…Két férfi holttestét szedték ki a tegnapi nap a csatornából. Mindkettőjükön ugyanolyan sérülések láthatók. A nyomozás lezárásáig, híradónknak megtiltották a részletekről szóló beszámolást. Valószínűsíthetően a sorozatgyilkos csapott le ismét…

- Na jó. - Kapcsoltam ki a tévét. Két hete nem vagyok otthon, és mik nem történnek? Hihetetlen, remélem Gil nem mászkál ki este. Nem lenne jó, ha történne vele valami. Oh tényleg. Mindjárt fel is hívom.

- Szia. Na mi újság otthon?

- Semmi különös. Hiányzol. Ott mi zu? Sokáig ugráltat még az a paprikajancsi?

- Remélem nem. – vihogtam.

- Hát. Én is remélem.

- Hallottad a híreket?

- Jajam. De ne aggódj, én maximum a halálra unásban halok meg.

- Na ne ökörködj. Ne menj ki este az utcára jó?

- Okké - okké anya, nem kell fosni, nem fogok. Csak elmegyek gitárra, aztán haza. Eskü jó leszek.

- Jól van akkor. Megnyugodtam. Figyelj, mennem kell, de holnap hívlak.

- Okké, nincs gond. Túlélem. Nagy fiú vagyok már.

- Esti mesét ne mondjak? – kuncogtam.

- Kapd be, jó?

- Khm.

- Na jó, most hagyd abba te perverz disznó! Inkább aludj!

- Rendben. Akkor holnap.

- Holnap.

- Szeretlek. – bípeget a másik oldal... Már letette… Akkor holnap.

Ehh, gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, de hogy ennyire? Hiányzik ez a kis… szóval igen. Szal itt ez a srác, aki velem él, és nyomatékosítva közölte, neki semmi baja a melegekkel. Engem is elfogadott, így, ahogy vagyok. De azt is kikötötte, hogy addig, amíg tőle nem akarnak semmit. Erre… Hát tényleg nem tudom, mi jár a fejében, hogy mit érez. Lehet csak én vagyok úgy vele, hogy.. oké, kötődik hozzám, ez valamilyen szinten természetes, de ez már több annál. Néha úgy érzem, hogy…

Rá kell jönnöm, hogy szeretem, hogy vágyom a közelségére, az érintésére, hogy jó érzés magam mellett tudni éjszaka. Még így is, hogy igazából nincs köztünk semmi, nekem ez tökéletesen megfelel. Lehet lépnem kéne? Talán ha hazamegyek… igen, hisz csókkal váltunk, joggal fogadnám, és talán nem tolna el, talán neki is…

Badarság. Megint csak reménykedek, meg képzelgek.

…Újabb rejtélyes gyilkosságok történtek a múlt héten, a rendőrség töretlenül nyomoz, a brutális kegyetlenséggel ölő sorozatgyilkos után. Három kibelezett, feltrancsírozott áldozatot találtak egy külvárosi szemetesben…

Jobb ha nem nézek tévét. Ez borzalom. Ki képes ilyenekre? Nagyon remélem Gilnek semmi baja nem esett. Bár minden nap beszélünk, de akkor is.

Holnap indulok haza. El se hiszem, de komolyan. Az igazat megvallva, nem volt olyan rossz ez az egy hónap. Sokat mászkáltam, beszéltem, de meglett az eredménye. Megkötöttük a szerződést, és azt hiszem ez a pasas, egész jófej. A végére egész jól összebarátkoztunk. A háza meseszép, az ellátás kifogástalan, és a kaja sem volt rossz. Rég jártam Kínában, szeretem ezt az országot. Jó volt újra látni, de azért… hazahúz a szívem.

Boldogan csomagoltam, készítettem ki a bőröndöt. Szállásadóm, különleges vacsorával búcsúzott, melyen mindannyian részt vettünk. Borozgattunk, beszélgettünk, jó kis este volt. Bár nem maradtam sokáig, hisz minél hamarabb el akartam indulni haza, hogy még ébren találjam… de azért igazán élveztem.

Hazafelé az úton párszor meg kellett állnom, magamba vedeltem egy liter kávét legalább. Majd leragadt a szemem. Nem lenne jó muri, csattanni valakivel. Nincs humorom korházban, gépek közt tengődni. Jobb, ha ébren maradok, tiszta fejjel, mert… haza kell mennem.

Kissé elcsúsztam. Hajnali egy volt, mire a kapuhoz értem. Nah ennyit arról, hogy ébren találjam. Óvatosan nyitottam kaput, és cuccoltam be. Mikor kész voltam, úgy döntöttem, ha nem is ébren, de látnom kell Őt. Így benyitottam az ajtón. Nem volt az ágyban. Hol lehet?

Felkutattam utána az egész házat, de semmi. Még a kertben is megnéztem, de hiába.

Hol vaagy? Basszus.

Idegesen ültem le az előszoba kanapéján, megpróbáltam hívni, de ki volt kapcsolva. Remek basszus, miért is lenne ilyen egyszerű?

Azt hiszem elbóbiskoltam, a zárban csörgő kulcs zajára riadtam. Megjött. Az ajtóban állt. Felismertem a tekintetet, a vad fújtatást. Vér szagától bűzlött. A vörös cseppek követték végig a kockakövön. Ne! Az nem lehet hogy Te? Atya ég, mit tettél?

Tudtam jól, hogy hozhatom vissza, már volt rutinom. De eddig sose gondoltam, hogy… basszus Lu, ennyire nem lehetsz…

Most döbbentem csak rá, mennyire össze vagyunk kötve. Miattam van.

Nem telt sok időbe, hogy visszatérjen. Lábából kifogyott az erő. Összecsuklott volna, ha nem kapok a derekára. Döbbent fejjel nézett saját véres kezére. Minden porcikája remegett.

- Mit tettem? Úr Isten, mit tettem?

- Ssss. – csitítottam. – Sajnálom, az én hibám, kérlek, ne haragudj. – csókoltam a nyakába.

- Miit?

- Nem te. Nem tehetsz róla. Az a dühöngő vadállat volt, aki szabadon garázdálkodik, ha nincs ami lefogja. Csakis én tehetek erről. Nem. Nem tudtam, hogy én vagyok az, aki féken tarja. Hogy a közelemben nem kel életre. Hogy én vagyok a kapocs, ami kettőnket összeköt. Soha nem gondoltam, hogy ilyen hibát vétek. Nyugodj meg. Most szépen, letusolunk jó?

Bólogatott, és lassú léptekkel, kisebb segítséggel, bejutottunk a fürdőbe. Levettem a ruháit, majd a sajátomat is. Jobbnak láttam ezt a koncepciót, mivel magától, féltem, hogy nem tud megállni a zuhanyban. Nem akartam, hogy elessen. Leültettem a kis tükrös asztalra, majd megnyitottam a vizet. Megvártam, még a hőfok mindkettőnk számára ideális nem lesz, és elindultam hozzá.

- Gyere. – nyújtottam a kezem felé.

Nem nézet rám, a falat bámulta. Tudom mennyire kellemetlen lehet neki ez az állapot, és azt is, hogy most teljesen össze van zavarodva.

- Gil. – simítottam meg a haját. – Néz rám, kérlek. – és az állára csúsztattam a kezem.

Rám emelte könnyes tekintetét.

- Nem a te hibád. Soha többé nem fog megtörténni. Alszunk egyet, és holnap megbeszéljük jó?

Nem szólt, csak nézett engem. Megcsókoltam a homlokát, és magamhoz öleltem.

- Nem lesz semmi baj. Mostmár itt vagyok.

- Hiányoztál. – sóhajtotta.

- Tudom. Sajnálom.

Átkarolta a nyakamat és az orrával az enyémet érintette.

- Már jobb.

Némi buzdítás után, a zuhany alatt voltunk. Nézte, ahogy a lefolyó magába szippantja a vöröses vizet. Hosszú időbe telt lemosni a szennyet, de attól még a lelke… összetört, nem tudom, mikor lesz képes újra vidáman a tükörbe nézni. Még akkor is, ha öntudatán kívül tette, amit, de… a saját kezeivel vetett véget, ki tudja hány emberi életnek.

Meg kell tanulnunk együtt élni. Meg kell tanulnia kontrolálni, irányítani a másik felét.

Nem tudom még, hogyan, de közösen, ezt is megoldjuk. Hiszek benne.

Búcsú

Hát meg kell valljam, nem vagyok egy sportember. Ez a kis hülye ott ugrált mellettem egész hazáig. Pattogott, mint valami túlhúzott búgócsiga. Én meg… alig vonszoltam magam. Nem vagyok én ehhez szokva. Túlságosan elkényelmesedtem a kocsitól. Sportolnom kéne? Meglehet.

Totál nyomott fejjel kúsztam a zuhany alá, jól esett a meleg, kissé átfagytam a hűvös szélben. Monoton mozgással vettem magamra kedvenc pizsamám, majd nekiindultam bevackolni magam az ágyba. Már épp leültem, mikor kopogtak.

- Tessék.

- Alszol?

- Nem. Gyere csak.

Becsoszogott a fehér kis mamuszában, amit nemrég vettem neki, mert rossz volt nézni, hogy a mezítlábas talpacskáival a hideg kövön mászkál. Szájában a fogkeféjével leült az ágyam szélére.

- Auokoreunomoudod?

- Tessék?

Kivette a szájából a kefét.

- Akkor elmondod?

Ehhh. Azt hittem megúszom ezt a dolgot, de tévedtem.

- Hát…

- Megigérteed. – nézett rám elesett fejjel.

- Igen. Igazad van. – sóhajtottam.

- Na bökd ki! Volt begyszó, meg miegymás, szóval…

- Oké oké. De előbb add ezt ide. – szedtem ki a kezéből a fogkefét. Majd a szája sarkán letöröltem a ragacsos fehérséget. – Így.

- Szóval? – mosolygott.

- Szóval. Még valamikor múlt héten, vagy előtte... nem is tudom pontosan, de lényegtelen. Szóval van egy nagyon befolyásos, gazdag ügyfelünk, akivel végre sikerült egyezségre jutnunk. Persze nem szerződés aláírásra, de elértük, hogy leüljön velünk tárgyalni. Viszont vannak kitételei. Először is az, hogy mi megyünk hozzá, a házába, és ott tárgyalunk. Meg kell mutatnunk neki a szóban forgó ingatlanokat és területeket. Mindegyiket személyesen fel kell vele keresnünk, hogy megnézze, és ezeken, az utakon mondanánk el a koncepciókat, mutatnánk a terveket, és ajánlanánk az esetleges befektetési dolgokat.

- Ennyi?

- Nagyjából.

- Hát baszod. – röhögött, és kifeküdt mellém az ágyon. – Te nem vagy komplett tudod? Én már azt hittem, hogy valami kibaszott ordenálé problémád van, olyan hetedhét országra szólós, fingom sincs hogy oldom meg, mert egy világ sorsa múlik rajta cucc. Erre, csak egy elkényeztetett milliárdost kell körbenyalogatni. Komolyan behalok rajtad.

- De…

- Nemár Lu. Ne szívd már ezeket így fel. – közelebb csúszott. – Mi ezzel a gond? Elleszel pár napot, azt kész. Túlélem. Nem vagyunk összekötve. Nincs gáz.

- Ez igaz. – sóhajtottam. – Csak Kínába kell utazni.

- Rendben. Szal nem leszel az országban. Nincs para. Majd írok sms-t, vagy tudom is én, beszélünk esténként két szót

- Körülbelül egy hónap. – nyögtem ki végre nagy nehezen.

- Ohh. – akadt meg a lélegzete egy pár percre. – Hát oké. – elhalkult.

- Gil, én… próbáltam elérni, hogy jöhess, hogy velem légy, de…

- Nincs gond. Elleszek.

- De.

- Jól van. Nyugi. – simított végig a hajamon.

- Sajnálom. – fogtam két tenyerem közé az arcát, majd csókot adtam a homlokára.

- Tudom. – szipogta.

- Ne… - kezdem bele, de már késő volt. Éreztem a tenyeremre kúszó sós cseppeket. – Igyekszem haza, jó? – nyugtatgattam. – Hívlak, meg majd e-mailen tartjuk a kapcsolatot. Még vebkamerázom is veled, csak ne sírj.

- Mikor?

- Hétfőn indulok.

- Jó. – bújt hozzám, mint egy kisgyerek.

Én simogattam a feje tetejét, és a vállát, majd mikor elhalkult a sírás, megkérdeztem:

- Velem alszol?

Csak bólogatott, és bekúszott a takaró alá.

Ez a hét olyan gyorsan telt, hogy el sem hiszem. Gyűlöltem magam azért, hogy minden nap jóval kilenc után szabadultam, de leginkább azért, hogy még szombaton is dolgoznom kellett. Gil bezárkózott. Mire megérkeztem, már aludt, nem beszéltünk egész héten, és én elmondhatatlanul ramatyul éreztem magam. Vele akartam lenni, kárpótolni, vagy legalább egy kicsit… De nem jött ki úgy a lépés.

Vasárnapom ráment a pakolásra és a telefonokra. A pontos indulást egyeztettem, és az egyéb formaságokat. Megint este lett, mire a bőrönd készen állt az indulásra. Felhúztam az órát hajnali 4-re, és elindultam Gil szobája felé. Nem jött ki fény, így halkan kopogtam, de válasz se jött. Óvatosan nyitottam be. Háttal nekem feküdt, nem mozdult. Szuszogása egyenletes volt.

- Alszol? – suttogtam, de nem jött felelet. Nem akartam felkelteni, bár éreztem, hogy csak szimulál. Valamiért úgy voltam vele, neki lehet így jobb. Ráhagytam.

- Majd hívlak, ha odaértem. – és becsuktam az ajtaját.

Fájdalmasan korán rikácsolt az óra. Egy csontom se kívánta ezt az utat, de muszáj. Csendesen, mint egy jól idomított betörő, kisomfordáltam a bőröndökkel, meg a cuccokkal. Kabátot húztam, majd elindultam a kocsi felé. A csomagtartóba behelyeztem mindent, majd visszaindultam a kézi táskámért, meg a laptopért. Már a kertkaput nyitottam...

- Várj. – Ordibálta, miközben mezítláb, egy szál gatyába kicsattogott hozzám.

- Megőrültél? – kiáltottam rá. – Meg fogsz fagyni, hajnali négy óra van, és legalább minúúsz SOKK fok. Tüdőgyulladást kapsz te kis hülye!

- Én… - szipogott.

Odacsoszogott hozzám, és átkarolta a nyakam.

- Leszarom. – suttogta.

- Ne haragudj. – öleltem át. Tényleg mérges voltam rá, nem akarom, hogy megfázzon, de túlreagáltam.

- Fátylat rá. Nem mehetsz búcsú nélkül, tudod?

- Este el akartam, csak…

- Tudom. Még nem voltam kész.

- Akkor?

- Vigyázz magadra. – szorított rám.

- Hívlak majd.

- Jól van. – ereszkedett vissza a talajra.

- Mennem kell. – néztem a könnyes szemeibe, és elszorult a szívem.

- Várni foglak. – csókolt meg. Puha volt és meleg. Száraz, mégis egész testem belebizsergett. Az ajkait kaptam sajátomra. Mindenre számítottam csak erre nem. Hosszan engedett csak el.

- Sietek. – nyögtem ki a sok apró csók közt, amikkel jutalmaztam. – Sietek. – és a homloka is kapott egyet.

Szomorúan nézett, ahogy kiálltam, és elindultam. A kertkapuból még integetett, majd visszaszaladt a házba.

Ha most nem kap tüdőgyulladást, akkor soha.

Castanea

Ez a nap pocsék. Nem elég, hogy hétfő van, és lassan elmúlt négy óra, és én még mindig nem ettem egy falatot se, de…

Utálom a hétfőket!

Hála drága Yuki barátomnak, aki jótékonyan eltűnt, és se híre, se hamva, még elérni sem lehet, itt ülök nyakig a slamasztikába. Egy jó nevű cég ügyvezetőjével lenne tárgyalásunk a jövő héten. Hogy ez miért rossz? Neem az. Csupán az a problémám ezzel, hogy Kínába kéne utaznom. Nem egy pár napra, hanem legalább egy hónapra, ha nem többre…

Minden meseszép és madárfüttyös lenne, ha meg tudnám oldani a helyettesítést… de nem tudom, mert az egyetlen ember… Na mindegy. Szal reggel óta azon igyekszem, hogy el tudjam érni drága lakótársam velem utazását… Nem jutottam sehova.

Fogalmam sincs, hogy közlöm vele, hogy egy hónapra elmegyek, Ő meg marad otthon egymaga. Nem fog örülni. Nagyon nem.

Talán, ha vennék neki valamit, valami szépet, hogy megenyhüljön. Tuti ideges lesz, és kiakad, és kiabálni fog. Nem akarom, ma nincs szükségem további negatív impulzusra.

A papírhalmok egyre gyűlnek előttem, és várom a hívást, hogy megoldható-e plusz egy fő elszállásolása.

Nem akar csörögni ez a vacak, a fene egye meg.

Mi lenne, ha én magam hotelben szállnék, és akkor jöhetne? Átköltöznénk kis időre Kínába, aztán meglennénk ott mi.

Ehh… az a baj, hogy a vendéglátónk ragaszkodik ahhoz, hogy nála szálljunk meg. Az Ő, vagyis az ügyintézők jóindulatára vagyok bízva.

De, hogy magyarázom meg, hogy egy európai férfit viszek magammal, azt nem tudom…

A csípős, hideg szél keresztül fújt a vékony szövetkabátomon. Belevacogtam az érzésbe. Utálok fázni. Nincs olyan késő, mégis már csak a lámpák kékes fényei vezetnek az autómhoz. A hosszú parkolóban már nincsenek sokan. Két árván maradt négykerekű vár a gazdájára. Valószínűleg, hiába. Talán majd holnap hazaviszik őket. Én voltam az utolsó. Zártam az ajtót, és intettem a takarítóknak.

Idegesen kutatok a zsebembe, egyiket a másik után feltúrom. Hol a kulcsom?

Ez nem a te napod Lucius. Tudtam én, hogy nem a legbriliánsabb ötleteim egyike, hogy külön szedem az irodai és a lakás kulcsokat. Most mehetek vissza.

Nem mondanám, hogy meleg volt a kocsimban, de a motor beindítása után, félúton, már elég tűrhető volt. Csekélyke fény szűrődött ki az ablakon. Valószínű tévézik. Jól van Lu, végy nagy levegőt, és készülj a harcra.

Bentről kellemes meleg áradt, mikor kinyitottam az ajtót. Meglepett, hisz még nem volt időm a fűtéssel foglalkozni.

- Szia. Hazajöttem!

- Jajj, szia! – ugrott fel a kanapéról és nagy mosoly kíséretében jött elém.

- Mi az? – néztem rá, kicsit döbbent fejjel.

- Ö.. semmi csak. – nézett félre. Azt hiszem el is pirult.

- Hiányoztam? – mosolyogtam meg.

- Ühüm. – bólogatott. – Figyi, remélem nem baj, de begyújtottam. Hűvös volt már a lakásban.

- Dehogy baj. Levettél a vállamról egy gondot. – megsimítottam a fejét, és lehajoltam hogy levegyem a cipőm. Megfogta a kezem.

- Mi az? – néztem rá kérdőn.

- Tudod én…

- Mi a baj? Bökd már ki! Összetörtél valamit? Vagy baj van? Mond el bátran, nem leszek mérges, esküszöm.

- Biztos?

- Persze biztos. Na mi történt?

- Én csak…

- Naaa… Mi tört össze?

- Semmi, vagyis de, de most nem arról van szó. Tudom, hogy fáradt vagy meg minden, de kérnék valamit.

- Micsodát?

- Így maradnál?

- Hmm?

- Öt perc és felöltözöm.

- Jól van. – sóhajtottam. – Hova szeretnél menni?

- Csak sétálni.

- Akkor várlak.

Öt perc se volt, és már trappolt is le az emeletről a fekete sportcipőjében meg a kis vékony dzsekijében, amit valamikor tavasszal vettünk.

- Nem fogsz így fázni?

- Nem hiszem. – vihorászott. – Én nem vagyok olyan fagyos, mint egyesek. – és megböködte az oldalam.

- Szépen vagyunk. – nevettem. – ezért még kapsz.

Elindultunk. A hideg szélben, a kertkapun túljutva, megálltam.

- Rossz rádnézni. – közöltem, miközben felhúztam az álláig a kabátot. – Így. – veregettem meg a vállát.

- Jobban érzed magad?

- Miért?

- Hát, hogy most beeszkimósodtam miattad. Elfelejted, hogy én nem fázok.

- Tudod mit? – néztem rá szigorúan. – Inkább azt mond meg, merre menjünk.

- Város, kirakatok?

- Legyen. Mond, nem vagy éhes?

- Tudnék enni.

- Akkor menjünk.

- Mond.

- Hmm?

- Ettél ma már valamit?

- Öhm. Nemigazán.

- Na szép, aztán csodálkozol, hogy megfagysz.

- Tessék?

- Kérlek. Legalább délben szakíts annyi időt magadra, hogy eszel. Én nem akarom, hogy bajod essen.

- Rendben. Ne haragudj. – aggódik értem?

- Semmi. Csak ígérd, oki?

- Begyszó.

- Akkor jó.

- Jujj, odanézz! – tapogatta az egyik kirakatot.

- Micsodát?

- Azt ott, a gitárt. Olyan szép.

- Hmm, tényleg az.

- Tudod. Voltam órán.

- Mikor?

- Az nem lényeg. Voltam, és nagyon tetszett, a tanár azt mondta, ügyes vagyok, és jó lenne, ha rendszeresen bejárnék.

- Örülök, hogy végül elmentél.

- Hát. Unalmas minden nap csak otthon ülnöm. Igazad volt, mikor azt mondtad, kell valami hobby, vagy elfoglaltság. Hogy jobban teljen.

- Így van. És amit vettem gitárt, az nem jó?

- Hát…

- Szóval nem. Akkor majd munkából hazafelé megveszem Neked ezt.

- Tényleg? De…

- Aham. Ha ezt szeretnéd.

- De baromi drága.

- Megoldom, oké? Nem fogok miatta tönkremenni.

- Köszi. – simított végig a karomon.

- Szívesen.

Vacsi után, hazafelé, kerülővel mentünk, mert úgy döntöttünk, a park este, biztosan szép. Igazunk volt. Jól esett a fák látványa, és a finoman megmunkált padoké. Az apró kis kőtörmelékkel felszórt úton haladtunk.

- Gyereee. – kiáltotta és a kezemet fogva berángatott az erdőbe.

- Nyugi már, hova szaladsz? Ott neves a talaj és beázik a cipőm, nemáár….

- Mi?

- Semmi. – mosolyogtam. Csillogott a szeme. Olyan rég láttam ilyen felelőtlen boldognak. Leguggolt az egyik fa tövében, és kutatni kezdett az avar közt. Megálltam felette, és néztem.

- Mit keresel?

- Segítesz?

- Mit?

- Na. Ne állj már ott olyan bambán. – megfogta a kezem és lehúzott. Jól esőn meleg volt a tenyere, sőt forró, a saját hideg kezemhez képest… tényleg nem fázott, arca piros volt, érintése… még mindig fogott egyik kezével, a másikkal az avar közt matatott.

- Mit keresünk?

- Megvan! – kiáltott és a tenyerembe helyezte a kis barna gombócot.

- Hümm? – néztem rá kérdőn.

- Ne mond, hogy gyerekkorodban a szüleid…. – sóhajtott. – szóval. Tudod mikor kicsik voltunk anya mindig elvitt minket a közeli parkba sétálni. Az öcsémmel hintáztunk, meg futkostunk, aztán mindig elmentünk gesztenyét szedni. Igaz nálunk másféle terem, de azért remélem, ez is megteszi.

- Micsodát?

- Hát, tudod anya, mindig azt mondta, hogy ősszel az első gesztenyéd meg kell tartani. Tedd a zsebedbe, és akkor egész télen nem fogsz fázni. Úgy gondoltam, hogy Neked ez jól jön.

- Zsebre?

- Bizony. – bólogatott. – De vigyázz rá nagyon. Megóv a hidegtől.

- Rendben. – zsebre dugtam.

- Lucius.

- Tessék? – néztem a szemeibe.

Végigsimított a hajamon, majd egészen közel hajolt. – Mi bánt? – suttogta.

- Nincs semmi.

- Érzem. Megint Yu…. – nyelt egyet. – Elmondod? Kérlek.

- Semmi komoly.

- Ne csináld. – húzott fel, és közben magához is. Szorosan ölelt, egyik kezét a derekamra szorította, másikat a vállamra tette. – Kérlek.

- Otthon. – suttogtam.

- Ígéred?

- Ígérem.

- Akkor otthon. – és elindult hazafelé. Jobb kezem még mindig birtokolta. Nem zavart.

Mesélt a gesztenyevadászatokról, és arról, hogyha szerencséjük volt, találtak szelíd fajtát is, amit anyukájuk otthon megcsinált nekik, és hogy az jujj de finom. Mesélt az öcsikéjéről, aki rendkívül jófej kölyök. Hogy őt idézzem, ahhoz képest, hogy csak egy kis padlócirkáló, egész szerethető. Miért érzem úgy, hogy nem szereti a gyerekeket? Jó volt hallgatni, jó volt vele lenni… Jó volt… Fogni a kezét.

Szavak nélkül

Szombat reggel ritkán adatik meg, hogy úgy döntsek, én ma ágyban maradok. Nem mintha nem lett volna dolgom, de egyszer az életben, én is megtehetem, hogy lazítok. Valamikor tíz óra tájban kecmeregtem ki. Bevonszoltam magam a fürdőbe, majd egy frissítő relaxációs zuhanyt követve, felvettem magamra egy laza melegítő szettet. Nem megyek sehova. Ez volt a döntés. Nem hallottam zajokat, így úgy gondoltam, drága lakótársam is azon véleményen volt, hogy ma csak alszunk, meg punnyadunk. Óvatosan nyitottam ki az ajtaját. Igazam volt. Valami mosolyogtatnivalóan kitekert pózban ott aludt a szőkeség. Egy darabig álltam, és mosolyogva néztem, hogy képes ember így aludni. Majd azon filóztam, kényelmes-e ez egyáltalán neki. Biztos voltam benne, hogyha majd felkel, elkezd nekem nyavalyogni, hogy milyen nagyon fáj mindene. Én meg majd jól kinevetem. Na jó… nem tenném. Csak diszkréten. Miután kellőképpen elfilozofáltam az alvási szokásairól, elindultam reggelit készíteni.

Francia pirítós... hmm talán örülni fog neki. Feltettem a kávét, sőt még teát is. Egyszer legyek konyhában, aztán többé, felé se nézek. Ebédre megy vacsorára pedig… hmmm.. rendelünk pizzát.

A nappaliban foglaltam helyet, végignéztem a DVD gyűjteményem, majd egy számomra kedves darabot betoltam a lejátszóba.

Bőven a film közepén jártam, mikor szőkeségem kitámolygott. Álmosan dörzsölte a szemét. A fürdőbe menet intett egyet, majd miután frissebb lett, a reggeliét tányérostul behurcolta hozzám. Letette az asztalra, majd finoman oldalba böködött, és én arrébb csúsztam. Nem beszéltünk, de nem zavart. Valahogy most ez jó volt így. Úgy gondoltam, neki se fontos, hisz akkor mondana, de nem tette.

Miután elpakolt maga után, ami meglepett, hisz nem szokása, valami sport-motor újsággal a kezében, visszatért. Elvágódott a díványom szélén, majd lábait rajtam keresztül dobta és a másik végében heverő párna alá dugta. Lusta volt zoknit húzni. Jellemző. Megmosolyogtam, majd végigsimítottam szőke fürtjein. Fejét az oldaltámlának nyomta, és elkezdett olvasgatni.

Csak a pizza érkezése borította fel a rendszerünk. Miután magába tuszkolta több mint a felét, annak a gombás vacaknak, amire bökött, úgy döntött hason folytatja tovább a henyélést. Nem foglalkozott vele, ez számomra mennyire kényelmes, vagy sem, bár én sem szóltam miatta, hogy lassan nem érzem a lábam a súlya alatt. Igazat megvallva, nem zavart. Jól esett a közelsége, a melege. Ritkán adatik meg, hogy ennyire nyugodt napunk legyen. Jól esett a csend és a béke, ami körüllengte a helyiséget.

Nem tudom, mikor kezdtem a film helyet, Őt nézni, és azt sem, mikor kezdtem játszani az aranyszín szálakkal. Kopogott az eső az ablakon, valamikor nekiállhatott, de nem figyeltem rá, csak most jutott a tudatomig. Itt van az ősz. Ténylegesen megérkezett.

Vajon mikor vághatta le a haját? Mindig copfba fogja, ritkán engedi szabadon. Most valamiért így hagyta. Nem zavart. Finoman göndörödött, vége a dereka közepén volt. Tudom, hogy hosszabb volt. Valahol combjáig érhetett. Lehet zavarta, vagy csak eltörtek a végek. De így is jó, sőt, lehet az már túl hosszú volt Neki is. A fák ágai lágyan lengedeztek a szélben, az ablakon keresztül, be-be villant a fény. A haja színekkel játszott. Árnyas részei inkább barna, míg ha fény éri, inkább arany, vagy napsárga. Pajkosan csillogó, olyan… nem is tudom. Szép.

Finoman húztam a derekára pólóját, mert úgy véltem, fázhat. Azért lehűlt eléggé.

Mikor elmúlt az árnyak tánca, akkor jöttem rá, elmúlt a nap. Órámra nézve már igencsak este volt. Ő még mindig rajtam feküdt, de már nem olvasott. Elaludhatott, mert nem mocorgott. Feje a párnán pihent. Igen aludt. Valahogy nem figyeltem az arcát. Belevesztem a hajába, vagy háta ívét bámultam. Lágy volt. Szeme lecsukva. Sose figyeltem, milyen szép pillái vannak. Sőt azt se vettem észre eddig, hogy azok is inkább szőkék és nem feketék vagy barnák voltak. Szemöldöke szintúgy. Furcsálltam, hogy nem tudtam ilyesmit. Pedig együtt élünk jó ideje.. mégse vettem észre.

Finoman próbáltam ébreszteni, hogy jó lenne, a saját ágyába tölteni az éjszakát, de nem kelt fel. Óvatosan karoltam dereka alá, majd miután megfordítottam, karjaim közt fogva beindultam vele a szobába. Nem riadt fel. Mélyen aludhatott, vagy csak szimplán nem zavarja az ilyesmi. Nem tudom milyen alvó. Mikor néhanapján mellettem alszik el, azt tudom, nem zavarja a mocorgásom. Bár az igazat megvallva nem is szoktam nagyon. Nem merek.

Lágyan tettem az ágyára, majd egy meleg takaróval betakartam.

Búcsúzóul még egyszer végigsimítottam a haján, és becsuktam az ajtót.

Elmúlt a kopogás. Nem fújt a szél. Csend volt az utcán. Az egész napos ülés, és a tény, hogy a lábamba most kezd visszatérni az élet, arra sarkalt, hogy kihasználjam az időt. Így egy kabáttal a hátamon, nekiindultam az utcának. Nem voltak autók, néha egy-egy elsiklott, felverve az utcán heverő tócsákat. A lámpák sárgás fénye, és a szürke fellegek közt ki-ki kandikáló kékesszürke Hold jól esett a szememnek. Hűvös volt. Az utcát esőillat rengte körül. Valahogy mindig úgy gondoltam, az eső a legjobb arra, hogy lemossa a szennyet. Nem csak az utca porát, nem csak a földeket, de minket, magunkat is. Egyféle megtisztulás, pormentes, friss illat. Jól eső.

A levelek egy része már elengedte az eddig táplálékot nyújtó ágakat. A földre hullva várták az újjászületésük pillanatát, hogy egybe olvadjanak a földdel, és annak táplálékot nyújtva körforgásban tavasszal ismét megszülessenek.

Meseszép a természet. Mindig elcsodálkozom egyszerűségén, mely mégis oly bonyolult. Minden a harmónián múlik. Mindenki függ a másiktól, legyen az élő, vagy élettelen. Az élő erdő árnyat ad a hőségben, a víz szomjat old, az odú lakásként szolgál. Holtjában bútor lesz vagy ház ajtaja, ablak kerete. Tető a fejünk felett. Mikor már funkcióját veszti, termeszek lakják, vagy gombák. És a végén egyesül a földdel, aminek köszönhetően mindennek a vége az nem más mint a kezdete. Érdekes ez.

Hazafelé eljátszottam a burkolat köveivel, átugráltam a réseket, kikerültem a buckákat. Sőt, egy közeli játszótéren, még a hintákat is meglöktem. Hogy miért? Úgy gondoltam, ma biztos nem volt munkájuk, és egyedül álltak egész nap. Lehet szomorúak, hogy nem lengte őket körül gyerekzsivaj vagy kacaj, hogy nem lenghettek szabadon. Gondoltam, jót tesz, ha egy picikét inghatnak.

Hogy miért hozzá mentem be? Nem tudom.

Egyszerűen jól esett Vele aludnom.

Nincs kettő...

Közel egy hónap telt el, bár nem tudom pontosan, igazából, már nem is érdekel. Valamiféle gépi üzemmódra kapcsoltam. Kizártam magam elől a külvilágot, és csak egy bizonyos előre programozott napirend alapján teszem a dolgom. Felkelek, tusolok, öltözöm, eszem, dolgozom, hazajövök, talán megint eszem és egy fürdés után ismét alszom.

Nem sok minden zökkent ki a jelenlegi állapotomból, néha azon kapom magam, hogy a telefonom bámulom. Nem tudom, mit várok… Na jó, tudom, de azt is, hogy hiába való.

Nem tudom elfogadni. Nem a tényt, hogy elment, nem azt, hogy keresi a szerelmet, hogy boldog akar lenni. Nem állok az útjába, sőt. Tényleg szívből kívánom, így legyen.

De!

Nem értem a miértet. Miért nem mondta el, miért nem beszélt, miért nem mondott ennyit, ég áldjon, vagy bármi? Nemes egyszerűséggel összepakolt, és eltűnt az életemből…

A telefonja ki van kapcsolva. Lehet, hogy már rég számot váltott. Képes volt egy pillanat alatt teljesen eltűnni az életemből. Nem, egyszerűen nem….

A halk kopogásra nem jött tőlem válasz. Észre se vettem, fel se fogtam, csak jóval később. Nem gyújtottam villanyt, jól esett a sötét, nem akartam fényt. Egyedül a kezemben lévő telefon kéklett. Még mindig azt bámultam.

Az ágyam szélére ült, és nagyot sóhajtott.

- Luci… kérlek.

Nem válaszoltam, csak a fényt bűvöltem, mintha varázs lámpa lenne. Nem jött jin, nem kérdezte, mi a három kívánságom.. nem történt semmi. - Ne tedd ezt. Lucius, kérlek. - Meleget éreztem, apró pulzálást a bőrömön, mintha valami meleg érintett volna. Nem kérek belőle, elhúztam a kezem. Nem értem, tényleg nem értem. – Lucius, Lucius, figyelsz te rám egyáltalán? – Miért ment csak így el, miért? Csak úgy, a semmibe. Nem is tudom ki ez a pasi, mi van, ha.. – Basszus, az istenért, nézz már rám! Itt vagyok, hallod? – mi van, ha valami maffiózó, és eladja, hisz olyan szép és kecses, külföldön nagyon keresik az ilyet. Lehet már… - Jól van, tudod mit? Akkor bazd meg! Leszarom. Kurvára elegem van ebből, annyira jó, hogy még szóra se méltatsz. Lassan egy hónap, oké? Túl kéne már tenned magad! – lehet, már futtatják, öntudatán kívül. Valami drogokkal nyomják tele, és még védekezni se tud. Bele se akarok gondolni, nagyon nem. – Jól van. Nem érdekelsz, akkor baszódj meg!

Hatalmas csattanást hallottam. Kizökkentet a gondolatomból, odafordítottam a fejem. Körülnéztem a sötét szobában, de nem láttam semmit. Mindegy, biztos a szél. És ismét kinyitottam a telefonom, és a kijelzőt kezdtem bámulni….

Az utolsó csepp

Apró kis lámpát gyújtottam a sarki asztalomon, halvány, sárgás fénye kellemesen világította meg a falakat. Finom ez a szövet, fogtam meg a takaróm anyagát. Lágy selyem, még valamikor évekkel ezelőtt kaptam, azt hiszem egy szülinapra. Kollégától, hmm, lehet épp Tőle. Nem emlékszem pontosan. Fura. Kellemes érzés, hideg, mégis jól eső. Talán darut ábrázolhat a kis fekete minta, mely ismétlődik rajta. Igazából sose tudtam rájönni, de az biztos, hogy valami madár. Nem számolom a napokat, azok mégis peregnek, telnek. Lassan azon kaptam magam, hogy érdektelen vagyok, hogy csak úgy megyek, nézek a semmibe. Néha az étkezéseket is elfeledem. Csak akkor tudatosul, mikor gyomrom jelzi a szükségét. Nem viszem túlzásba, nem is kell.

Halkan nyílt az ajtó, és Ő a küszöbön állt meg. Nem jött beljebb, nem lépett tovább, csak állt ott. Nem tudom mióta, nem tudom, mikor jutottam arra a szintre, hogy nem érzékelem a külvilágot. Karját a félfának támasztva figyelt engem, és nem szólt semmit. Valahol, belül éreztem a jelenlétét, de nemigazán törődtem vele, ha akar valamit, mondja.

- Ok. Ennyi volt! – kiabált. Nem esett jól a fülemnek. – nem érdekelsz, vili? – kimarta a kezemből a telefont. – ezt most elveszem! – dühösen néztem rá, de nem hatotta meg. – Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! Elég volt! Tűrtem, próbáltam, igyekeztem, de úgy tűnik nem érdekel. Belefáradtam érted? Tudod te milyen ez nekem? Felfogtad te egyáltalán? Egy kibaszott hónap, még több is! Elegem van oké? Nevezz engem bárminek, lehetek türelmetlen, meg szemét, de ezt be kell fejezned! Ez így nem mehet tovább! Hiányzol oké? Egyedül vagyok, kibaszottúl egyedül. És nem én akartam ezt, nem én választottam, de itt élünk egymás mellett, ezen a néhány négyzetméteren, és szükségem van rád, mert megőrülök! Tudom, hogy szar, meg nehéz. Hidd el megértelek. Ki tudná jobban mint én? Mindenemet felhagytam, senkim sincs! Nincs családom, nincs semmim. Mindenkit elvesztettem, mégse panaszkodtam soha, mert Te voltál nekem. Lehet ez nem kölcsönös, vagy púp vagyok a hátadon, de akkor mond meg, és itt se vagyok. Ez így nem jó, nagyon nem! Kedvellek, és önzőség, de szükségem van rád, arra, hogy beszéljünk, hogy együtt legyünk. Kell a társaságod, kell az, hogy meghallgass, hogy beszélj hozzám, hogy néhanapján átölelj. Tudom, hogy nehéz most neked, de értsd meg, ez így nem jó. Ne akarj mindent elveszíteni!

- Mi? Gil. Teee… Mikor?

- Egy jó ideje baszod! Jó hogy végre felébredtél a csipkerózsika álmodból, mert már azon voltam, hogy nyakon öntelek egy vödör hideg vízzel!

Értetlenül néztem rá, és ő lehiggadt kicsit.

- Figyelj! – ült le mellém az ágyra. – Kellesz nekem, oké? Nem vagyok valami érzelgős, és a szavak embere se. Nem szoktam.. de nem bírom. Szükségem van rád.

- Ne haragudj….

- Nem haragszom, ez több annál. – magához húzott és átölelt. – Itt vagyok. Kérlek, vedd észre, hogy itt vagyok!

Visszaöleltem, és lassan összeállt a kép. Mit tettem? Én nem vagyok normális.

- Sajnálom. – suttogtam a vállába.

- A telefonod megtartom. – közölte határozottan, majd elengedett. – Kérlek, menjünk sétálni!

Tétován bár, de megfogtam a kezét, mert felém nyújtotta. Mosolya lágy volt és határozott. Szemei önbizalmat sugároztak, mégis szomorúak voltak. Lassan álltam fel, és követtem Őt.

Jót tett a friss levegő. Ő beszélt hozzám, és bár nem tudom miről, vagy mit, de mégis…

Vele voltam.