Írd alá

- Yukiho Yoshida. –Hívtam magamhoz kellő határozottsággal, de mire kimondtam a nevét, már előttem magasodott.
- Kérlek csukd be az ajtót és ülj le. –Ő csendes mosollyal tette, amit kérek, és helyet foglalt előttem.
- Köszönöm. - kezdtem bele a mondandómba, és ráemeltem a tekintetem. Mosolyog, mint mindig. Nem csak a szája széle, de a szeme is. Jó ránézni. Tele van élettel, és örömmel, pedig pontosan tudom, nem egyszerű az élete.
- Azért hívtalak, mert nagyon fontos dolgokat kell megbeszélnünk, a cégünk szépen halad, sok a pozitív visszajelzés, és az elégedett ügyfél, amit nagyrész annak köszönhetünk, hogy ti, megfelelően dolgoztok, és mindent megtesztek ezért a cégért. Lassan itt az év végi zárás, ami miatt még keményebben kell hajtanunk. Ezt tudom, megerőltető, mert így is mindannyian túlórázunk, de muszáj gőzerővel hajtanunk, hogy ezt az évet pozitívan zárjuk.
- Értem uram. Mit szeretne? Vegyek fel pár új embert, vagy adjam ki, hogy mindenki túlórába dolgozik mától?
- Nem. –Dőltem hátra. –Úgy döntöttem új titkárt veszek fel. –Döbbent arca, mosolyra késztetett. Nem akartam megijeszteni, csak kíváncsi voltam a reakciójára. Gonosz vagyok, tudom.
Nyelt egy nagyot, és tovább hallgatott.
- Téged, előléptetlek. Mától Te leszel a csoport vezetője.
- De uram…
- Meg vagyok elégedve a munkáddal. Eddig is azt csináltad, amit, csak a fizetésed és a titulusod volt más. Holnaptól ez megváltozik. –toltam elé a szükséges papírokat. –Olvasd el figyelmesen, majd a lap alján írd alá.
- Iiiigen uram.
- Mától egyenrangúak vagyunk. Kérlek, szólíts a nevemen, és hagyjuk a magázódó formaságokat.
- Köszönöm uram. Lucius. Köszönöm.
- Nincs mit –nyújtottam a kezem.
- Nos akkor a Te feladatod kijelölni az új titkárt, aki helyetted lesz. Van ötleted?
- Igen uram. Megvan rá a megfelelő ember.
- Akkor délután, vagy este ráérsz? Megünnepeljük a nagy napot.
- Persze. –Mosolygott, és én, csak néztem, és örültem, hogy örül. Megérdemli ezt. Sokat tesz értem, és maximálisan megbízom benne.

Már lassan fél órája várok rá, és Yukiho nem jön. Percenként nézek az órámra, és közben esz az ideg. Pontosan megbeszéltük a helyet, és az időpontot is, és…. Féltem, mert sosem késik, nem tenne ilyet. Még tíz perc bámultam magam elé, és hajtottam el a pincért ismételten. Még tíz percet adjon. Tudom, hogy itt lesz.
Görcsben a gyomrom, és azon kapom magam, hogy az asztalon kopogok, sose voltam még ennyire ideges. Bámulom az ajtót, és minden egyes alkalommal, mikor meghallom a kis szélcsengő lágy dallamát, remélem, hogy Ő az, aki betoppan. És nem…
Egy fekete bőrkabátos magas férfi állt meg az asztalom mellett, márkás parfümillata bizsergette az orromat. Kaján mosoly ült az arcán, a szemeit nem láttam, mert sötét szemüvegben volt. Levette a kesztyűjét, majd minden szó nélkül leült az asztalhoz.
Rámnézett.
- Üdvözlöm uram, a nevem, Ryouta Yoshida.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő, nem tudtam, mégis mit kereshet itt, és miért jött, de a nevéből úgy következtetek, hogy Yuki testvére lehet, de miért van itt?
- Üdvözlöm, miért jött?
- A bátyám kért meg, hogy ugorjak be, épp a korházba igyekszem. Elnézését kéri, de nem tud eljönni, a menyasszonya nem érezte jól magát. Bevitte a korházba.
- Értem – makogtam – köszönöm, hogy szólt. Némán álltam fel, kezet fogtam vele, majd csendben kisétáltam az utcára. Kezemben a telefon, de nem tudtam, felhívhatom-e ilyenkor, hogy szabad-e, és hogy egyáltalán mit is… így a zsebembe nyomtam és elindultam haza.

Röpke fél perc volt csak, amit velem beszélt. Nem tudott értelmes mondatokat kicsikarni magából, és én, nem is kényszeríttetem ilyesmire. Közöltem vele, hogy szabadságon marad, amíg csak kell, és vigyázzon rá. Amikor letettem a telefont, csak akkor csuklott meg a hangom, nem akartam gyengének tűnni előtte, mikor Ő annyira erős volt.

Gil a nappaliban kuporgott, valami régi Westernfilmet bámult. Lábai maga alá húzva, a vállára termo plédet terített. Mikor meghallotta a lépteim kíváncsi szemekkel nézett rám.
- Szia, hát te? Nem úgy volt, hogy ma az egyik alkalmazottaddal vacsorázol? –Nem válaszoltam, csak néztem Őt. Levettem a kabátomat és a cipőmet, majd odamentem hozzá. Levettem egy párnát az ülőgarnitúráról, és mellé ültem, le a földre.
Nem szólt egy szót sem, csak döbbenten nézett rám. Nem értett semmit, de nem akart faggatni. Közelebb ült, és magához húzott. Szorosan ölelt át, jól esett a melege. Nem szokott ilyen lenni velem, de most hálás voltam érte, mert nagy szükségem volt rá.
- Nem sikerült, nem maradt meg nekik –motyogtam a könnyeimmel küszködve, de Ő, nem hagyta, hogy befejezzem. Lágyan érintette ujjával az ajkaim. –Ssss. Majd rám terítette a takarót, és ölelt, mintha semmi se létezne, csak mi ketten.

Újjászületés

Fagyos hidegre keltem, a tél igencsak beköszöntött. Hatalmas pelyhekben hullott a hó egész éjjel, így ma reggelre igencsak nagy mennyiség takarja az utakat.
Ma még be kell mennem a bakba is, és van egy csomó ügyintéznivalóm. Nem kedvelem a hét elejét, mindig sokkal több a dolog, és a hétvégék mostanában annyira egybefolynak a többi nappal, hogy már magam sem tudom, mikor is pihentem egy igazán jót. De nem panaszkodom, volt már sokkal rosszabb is. Gyors kipakoltam egy inget és egy nyakkendőt, hozzá illő nadrágot, és a kedvenc cipőm. Kabátot és sálat húztam, majd irány a teendők hada.
Mikor mindent elintéztem, már jóval elmúlt dél. Yukiho mosolyogva várt, ránéztem és bólintottam.
- Inna egy kávét Uram? –Jött a kedves kérdés, amit mindig feltesz nekem.
- Köszönöm, csak néhány papírért jöttem be, és mennem is kell. Késő délután leszek csak.
- Értettem. Azért egyen valamit, mielőtt elmegy.
- Majd beugrom egy gyorsétterembe. Ne aggódj miattam. Volt esemény?
- Semmi különleges Uram. Épp tárgyalás van a részvények hirtelen eséséről, de beküldtem Daisuket Ön helyett.
- Nagyszerű döntés. –mosolyogtam, és már rohantam is be az irodába, felkaptam a szükséges papírokat, és viharzottam is kifelé.
Nem tudom, mi lenne velem, ha nem lenne Yukiho. Ő a legnagyszerűbb titkár, és igazán figyelmes és lelkes. Igyekszem is megfelelően megfizetni a munkáját, hiszen nagyon elkötelezett velem szemben.
A cégemet úgy öt éve alapítottam. Igazán jólmenő vállalkozás. Rengeteg pénz megy keresztül rajtunk, és nagyon sok ügyfelünk van, akik szerencsére meg vannak elégedve a szolgáltatásainkkal. Jelenleg már vagy 80 alkalmazottam van és több titkársági osztály. De be kell valljam mostanában szinte minden munkát a titkárom csinál helyettem, mert egyszerűen annyi felé kell rohannom, hogy alig látnak benn az irodában.

El sem hiszem, hogy vége ennek a napnak. Nem panaszkodom, azt hiszem, megérdemlek egy pár falatot így közel az éjfélhez. Hazafelé egy kis sarki vendéglőbe vettem megfelelő táplálékot magamnak, és elindultam vissza az autómhoz. Hirtelen zaj csapja meg a fülem, próbálok körülnézni, honnan is jött. Egy sötét sikátor felöl zörgött meg valami, és nem hagyta a kíváncsiságom, hogy csak úgy elmenjek. Pedig biztos vagyok benne, hogy csak egy macska kotorászik a kukában, de valamiért úgy érzem, meg kell néznem.

Egy fiatal fiú feküdt a sikátorban. Gyors odamentem hozzá, és megpróbáltam megállapítani, mi történt vele. A kezei jég hidegek, mellkasa már nem mozdul. Már nem él. Elkeseredett a lelkem, és ölembe hajtottam a fejét. Szőke tincseit arrébbsimítottam és majd megszakadt a szívem. A fiú alig lehet több 20-nál. Ez igazságtalan, egy ennyire ifjú, szinte gyermek nem érdemel ilyen halált. Nyakán harapásnyomok, kezein és testén zúzódások látszanak. Szinte agyonverték, majd kiszívták a vérét. Mocskos vámpírok.
Fél óra telt el változatlanul. Megpróbálkoztam szívmasszással, lélegeztetéssel, de hiába. Már nem mozdul többé…

Könnycsepp gördült le az arcomon, sosem gondoltam, hogy megsiratok egy idegen lelket, de annyira igazsástalannak érzem, hogy ennyire fiatalon…
Vallásos embernek tanítottak, és mindig is hittem Isten létezésében, így imát mondtam a lélekért, és szégyen vagy sem, de megsirattam.
Könnyeim záporoztak, és az arcát simítottam. Azt kívántam, bárcsak tehetnék valamit, azt kívántam bárcsak cserélhetnék vele, bár adhatnék neki valamit. Életet az életemből. És ekkor vakító fény zúdult le ránk. Az eddig mozdulatlan test, megmozdult. Elképedve néztem rá, mikor a szemembe nézett. Óceánkék szemek... Megbizseregtem. Szorosan öleltem magamhoz, és a fülébe suttogtam, mostmár minden rendben lesz, és hazaviszem. Nehézkesen kelt fel, minden testrésze sajoghatott. Óvatosan karoltam át a derekát, és igyekeztem a kocsiig kísérni, majd betakartam egy meleg pléddel és a gázra tapostam.
Könnyeim még mindig az arcom marták, kérdések zakatoltak a fejembe, de most nem foglalkozhattam velük. Ő ott kuporodott a hátsó ülésen, és én, mint egy tébolyult örült, csak haza akartam vinni, és meggyőződni arról, hogy jól van.
A szobába nem akartam erős fényt gyújtani, így csak félhomályt választottam. Leültettem a kanapéra, majd kötszerért és fertőtlenítőért mentem. Ő ott ült, és nézett kifelé, olyan esetlenül, olyan magatehetetlenül, hogy úgy éreztem beszélnem kell hozzá.
- Ne aggódj, máris hozom a kötszert, és szépen bekötöm a sebeidet. Éjjel nem mennék veled a korházba, túl messze van. Jobb lesz, ha alszol egy kicsit, és majd holnap beviszlek. A szüleid biztos aggódnak, holnap Őket is felhívjuk. Ne aggódj, elintézek mindent.
Ő nem válaszolt. Egy szót sem szólt, de úgy érzem jobb is így. Majd beszél, ha úgy érzi.
A sebei ellátásakor végig elmagyaráztam neki, mit fogok tenni, hogy levesszük a pólót, hogy csípni fog a fertőtlenítő, és hasonlók. Ő pedig ült és mindent elviselt, de egy szava, annyi sem volt hozzám.
Lefektettem a kanapéra és mellé ültem. Hamar elaludt, így én magam is pihenőre fogtam. Másnap már korán fenn voltam. Felhívtam Yukihot, és közöltem vele, hogy pár napig biztos, hogy nem tudok bemenni, és tartsa a frontot. Ő megértően és természetesen fogadta a dolgokat. Kávét tettem fel, és reggelit készítettem. Sajt, tojás kis saláta.
Későn ébredt, majdnem dél volt. Örültem neki, hogy pihent, szüksége is volt rá.
- Jó reggelt. –köszöntöttem.
Ő álmos szemekkel nézett rám, és mormogott valamit, amit nem értettem.
- Beszéled a nyelvünk? –Kérdeztem joggal, mikor ráeszméltem, hogy egy csomó mindent hadartam neki tegnap, pedig lehet nem is értette, hiszen nem japán, hanem európai fiú. Lehet egy mukkot sem értett az egészből.
- Egy kicsit. –Motyogta. –De ha gyorsan mondod, akkor nem értem.
- Ne haragudj, - pirultam el. -A nevem Lucius.
- Gilbert. Gilbert Degarie.
- Honnan jöttél?
- Franciaországból. Lyonból.
- Szép hely lehet, még nem jártam ott. Mit keresel Japánban?
- Diákként jöttem, de másképp alakultak a dolgok, mint ahogy terveztem.
- Értelek… suttogtam. Egy vadidegen fiú ül a szobámba, aki nemhogy engem, de még az országot sem ismeri. Valami oknál fogva elkapták, és agyonverték szerencsétlent… én meg nem tehetek semmit, csak azt, hogy felajánlom, segítek neki hazajutni.

Hosszú ideig néma csendben ültünk, és ettünk. Majd a kíváncsiságom legyőzte a bensőm.
- A szüleidet értesíteném, hogy jól vagy.
- A szüleim számára fél éve meghaltam, azt hiszem el is temettek…
Annyi minden kavarog a fejemben, sok a miért, de ki vagyok én, hogy faggatózzak? Nem tartozik rám az életének története, így nem kérdeztem többet.
- Akkor itt maradsz, míg fel nem épülsz, ha az neked is jó.
- Köszönöm megfelel.

El kell, hogy engedj

Az idő lassan szökik tova, a virágok lágyan ringatóznak a szélben, a lemenő nap sugaraiból szippantanak még egy keveset, majd álomba szenderülnek, ahogy a hold felkúszik a horizonton. Lassan sárgulnak a levelek a fákon, elmúlt a nyár, a természet aludni készül, és én, még mindig itt vagyok.
Már jócskán beesteledett. Szobám magányába húzódva ülök az ágyamon és bámulok ki az ablakon. Nézem a csillogó fények kurta játékát. Csendesen nyílik az ajtó, majd csukódik, hallom, ahogy a zár kattan kettőt. Hallom a halk lépteket. Nem kell odafordulnom, így is tudom, hogy Ő az. Finoman térdel mögém az ágyon, majd lágyan érinti a hátam. Én hátrébb dőlök, hogy jobban elérjen. Ő közelebb jön hozzám, finoman a bal kezével a csípőmre fog, a másikkal meg a mellkasomra. Szorosan ölel magához. Érzem az energiáit, a testéből áradó hőt.
Állát a vállamra helyezi. Nem szólunk semmit. Én ülök az ölelésében, és várom, mit fog lépni. Finoman mozdult, de csak annyira, hogy kényelmesebb legyen számára. Leült. Lábait előrevetette. És visszatért hozzám, újra ölelt, de most még szorosabban. Fejemet félrebiccentettem, hogy jobban hozzám tudjon simulni.
- Mi lesz velem? –suttogta. Ha elmész, ki lesz mellettem, ki ad nekem erőt, ki hallgat meg, ki lesz a támaszom? Tudom mi a kötelességem, és azt is, hogy ezzel Neked is jó lesz, de félek.
- Mitől? –én is csendben suttogok, hogy ne törjem meg az összhangot.
- Hogy nem fogok létezni a számodra, hogy elfeledsz. –suttogta keservesen.
- Létezni fogsz nekem. Nem feledlek el.
- De ezt, el fogod –ölelt még szorosabban magához.
- Úgy gondolom, - tereltem el egy kicsit a szót- hogy Gabrielt kérem meg, hogy helyettesítsen. Sokkal magasabb rendben van, az ereje teljes birtokában. Ráadásul tisztaszívű, és nemes.
-Jó döntés. –suttogott a vállamba. –nem tudom képes vagyok-e elengedni Téged.
- El kell, te is tudod. Nem lesz sok idő, és újra köztetek leszek.
- Ez most nem ugyan az. –vetette a fejét a hátamnak. –nem ugyan az.
- Minden rendben lesz. - simítottam végig az arany fürtökön.
- Rendben- motyogta, majd elengedett. Felállt és elém lépett. Megfogta a kezeim, és felsegített. Szorosan átölelt. –Minden rendben. –suttogta, és csókot lehelt a homlokomra. Rámosolyodtam, majd ajtót nyitottam Neki.

Szeretlek. –suttogta a csukott ajtónak, remélve, hogy már nem hallom meg.

Szeret… ismételgetem a szót, miközben a sötét falakat bámulom…

Másnap korán kivetett az ágy, elindultam a folyósón, pontosan, határozott léptekkel, egy irányba. Az ajtó előtt nagy levegőt vettem, majd kopogtattam.
- Tessék.
- Üdvözöllek.
- Lucifer. Ülj csak le, miben segíthetek?
- Szeretnék veled beszélni, fontos lenne.
Gabriel intett többieknek, s ők kimentek a teremből.
- Hallgatlak.
- Küldetést kaptam. És szeretnék szívességet kérni.
- Hallottam valamit, erről, de beavatnál?
- Igazából én sem tudok sokat, az Égi nem mondott semmit, csak azt, hogy leküld a földre, és egy darabig ott is leszek.
- Értelek. És mit szeretnél?
- Szeretném, ha addig Te vennéd át a feladatom.
- Én?
- Igen, úgy érzem, Te vagy a legnemesebb lelkű, és legtisztább angyal. Légy Te az összekötő az Égi és az angyalok közt, míg én távol vagyok.
- Ez nagy feladat.
- Tudom, és azt, is hogy így is van feladatod bőven, de egy részét átadhatod Konstantinnak, ő lelkes, szorgos diák. Sok terhet levehet a válladról.
- Igazat szólsz Lucifer, mint mindig. Jók a meglátásaid.
- Köszönöm. Szóval, mit döntesz? Elvállalod?
- El, de csak azért, mert tudom, jól meggondoltad a döntésed. Igyekszem méltóképpen helyettesíteni.
- Köszönöm Gabriel, nagyszerű barát vagy. –felálltam, és kezet nyújtottam. Ő megszorította a kezem, majd kiengedett.

Nagyot sóhajtottam, miközben visszafelé sétáltam. Azon morfondírozom, vajon mi vár rám, és miért pont én. Még mindig nem értem, de nem dacolhatok Vele… Vele aki mindennek a teremtője, aki szeret, pedig bűnös vagyok, szeret, pedig nem szabadna. Én meg nem tudom mit is érzek valójában. Tisztelem és becsülöm Őt, Ő a minden, mégis… valamiért úgy érzem, Ő másképp szeret, és én ezt nem tudom Neki megadni. Én képtelen vagyok így szeretni… Talán soha nem is leszek képes…

Csavar / Harmat

Az Égi hívatott. Ilyenkor nekünk, bármit is teszünk, mennünk kell. A létező legtisztább lények vagyunk, ilyenkor mégis minden egyes alkalommal megmártózunk a kristálytiszta patakban, és megszárítkozunk a nap sugaraiban. Mikor készen lettem a szertartással, elindultam a tükörfolyosón, végig egy hatalmas teremig. Jól tudtam a járást. Sokszor hívott a nagykegyelmű. Nagyrészt a kiválasztottak miatt, de volt, hogy csak úgy, egy kis beszélgetésre invitált. A többiek jól tudták, hogy a mi viszonyunk más. Mindenki érezte, hogy én egy kicsit különb vagyok közülük. Azt hinnénk, hogy a mi világunkban nincs helye a negatívitásnak, de sajnos ez nagy tévedés. Közülünk is képesek az emberi viselkedés egyes formáira. Némelyek irigyek, sokak utálnak. Ez az éginek nem tetszik, és sokszor próbált már ellne tenni, és megtisztítani a híveit ezektől, a fertőktől, de sajnos nem sikerül. Beértem a tükrök termébe. Mindig elcsodálkozom lenyűgöző szépségén és eleganciáján. A szemnek oly megnyugtató ez a létesítmény. Elindultam fölfelé a lépcsőkön, néha meg-meg érintve az arany cirádás mesterien megteremtett korlátot. Megálltam egy pillanatra a nagy kapu előtt, nagy levegőt vettem, majd megérintettem a kopogtatót. Az, nagyot döbbent, és mire a hang elszállt, az ajtó már nyílt is. Beléptem a tiszta fénybe, és végigsétáltam, egészen Hozzá. Ő nem szólt, nézett ki az ablakon, figyelte az embereket, azt, hogy éppen hol-mi történik. Mellé léptem, és némán figyeltem. Eltelhetett pár perc, mire úgy döntöttem, én teszem meg az első lépést irányába.
- Berlinben szépen süt a nap. Boldogok a gyermekek, épp tanítási szünet van.
- Jól látod. Viszont megint háború dúl a földekért, és a szabadságért.
- Az emberek nehezen tanulnak a hibáikból.
- Meglehet… Azért hívtalak, mert feladatom van a számodra.
- Hallgatom Uram.
- Felesleges szócséplés lenne, ha elmondanám mi az, mert úgysem fogsz rá emlékezni. Sokat gondolkoztam azon, ki lenne a megfelelő erre a munkára, de úgy döntöttem, Neked adom. Ez a te utolsó próbád.
- Értettem. Mikor kezdek.
- Majd észreveszed. Most menj.
- Igenis.
Lassú léptekkel haladtam ki, vissza nem fordulva. Hisz visszanézni nálunk illetlenség. Az agyamban kavarogtak a gondolatok. Vajon miért ez az utolsó? Hogy érthette? Még mindig neheztel rám a múltban elkövetett bűnömért? Vagy épp fordítva? Most lehetek újra önmagam? Teljes értékű?
Mindenki tudja, hogy nem vagyok tiszta, s azt is, hogy a keppességeimnek sem vagyok birtokában. Néhány trükköt tudok csupán, és a legfontosabb dolog megmaradt nekem, a láthatatlanság… De nincsenek szárnyaim, és nem tudok teleportálni. Patakból csillapítom szomjam, napból veszem a hőt, és holdból az energiát. Folyókkal utazom, de nem tudok repülni. Mégis én vagyok az Ő szívének a legkedvesebb. Lehet végre igazi angyal lehetek?

Harmat:

Éltető virágillatra ébredtem. Igazán kellemes vadvirágok illatára. Az arcom kellemesen melengeti a tavaszi napsütés. Kinyitom a szemem, és egy tisztáson találom magam. Körülöttem hegyvonulatok, alattam pázsittakaró. Gyönyörű fenyőerdő magasodik felfelé a szirteken, borostyán, és haragoszöld színei jól esnek a szememnek. Hatalmas levegőt veszek, igazi harmatfriss, zöldellő. Szeretem a tavaszt. Igazán szeretem. A természet ezer színbe öltözik, a virágok újjászületnek, a napkorong magasan jár az égen, és éltető sugarai langyosan simogatják, cirógatják a bőröm. Pajkos játékba kezdenek a fűszálak ezüstlő cseppjeivel. És igazi fénylő csilingelő muzsikában dalolnak az újjászületésről, és a szép tavaszról. Aprócska csermelyt hallok csordogálni valahol, úgy döntök, elmegyek, megnézem, milyen szépségeket tartogat a számomra. Mindig elcsodálkozom az élet rejtelmein. Egy aprócska vízér, erősebb mint a szikla. Valahol odabent megszületik, és elkezdi bontani, ásni, saját magának a kemény szikla falát, kifelé, ki a felszínre. A lyukacskán csordogál kifelé a víz, zubog lefelé, a földben kis árkot ásva csordogál lefelé a leejtőn. Néhány kilométerrel lejjebb, már hatalmas, zúgó, háborgó folyó. Csodálatos a természet…
Csendes lépteket hallok magam mellett. Pontosan tudom Ő az, mert a természet dalol. Aranyszín fürtjei kellemesen simogatják a hátát. Néha az arcába hullanak. A szél játszik kacéran a fürtökkel. Mellém ül a harmatos fűben, majd egyenesen rám emeli ezüstszín szemeit.
- Vissza foglak küldeni.
- Tudom. –suttogtam. Érzem, hogy így lesz, de már sokszor voltam lent. Nem lesz gond. Kihez küldesz?
- Nem egy ember életére fogsz vigyázni. Most más lesz a feladatod.
- Megfigyelés?
- Nem igazán.
- Akkor? Mit fogok csinálni?
- Élni fogsz.
- Ezt nem értem.
- Emberként küldelek le. Na jó, nem egészen, de nem fogod tudni, hova tartozol. Új életet kapsz.
- Életet? Úgy érted, megszületni, és emberi lényként küzdeni?
- Pontosan. Annyi kivétellel, hogy Te nem születsz meg. Felnőttként küldelek. De adok emlékeket a múltból. Nem fogsz sem Rám, sem senki másra emlékezni. Még magadra sem.
- De mi lesz a dolgom?
- Majd idővel, meglátod. Családod lesz, akikért felelsz.
- Család…
- Te vagy erre a legalkalmasabb, mert különleges vagy. Más, mint a többiek.
- A szemedben, igen, de nem vagyok én másabb.
- Bolond. –túrt bele a hajamba, és igazította a fürtjeim a fülem mögé. Finoman hajolt közelebb, majd langyos csókot lehelt a homlokomra.
Mindig beleborzongok az érintésébe. Mindig megmelengeti a lelkem. Senki mást nem érint, soha nem ér a híveihez. Hozzám mégis. Itt ül mellettem, a leghatalmasabb lény a világon, és mégis, az én vállamra támasztja a fejét. Finoman öleltem át a vállát, és figyeltük, ahogy a napkorong lekúszik a horizonton.

Lélektánc

Szinte csak egy pillanat tűnt tova és én ismét másutt vagyok. Hűvös őszi szél játszik az utcán heveredő szemétkupacokkal. Nem tudom, hol lehetek, és azt sem miért. Mindig így van ez. Egy szemvillanás választ el sorsoktól, és én mindig csak arra eszmélek, másutt vagyok, más korban, és van, hogy keresnem kell azt, kire vigyázom, és van, hogy mellé kerülök azonnal. Most úgy látom fel kell őt kutatnom. Nem egyszerű ez, főleg nem akkor, ha semmilyen instrukciót nem kapsz a személyéről, sem arról, hol keresd. Lassan órák óta a szűk utcákat járom, de egy teremtet lelket sem látok. Egy szűk kis sikátorban fényt látok táncolni, így arra indulok, hátha szerencsém lesz. Egy fém hordó ontja magából a világot, és ad a körülötte ülő két férfinak egy csepp meleget. Szakadt ruháik árulkodnak nincstelenségükről, és arról, hogy a sarokban lévő apró pokrócon töltik mindennapjaikat. Egy percre megállok közöttük, kémlelem érdes tenyerüket, és időtől, és fájdalomtól torzult, megvénült arcukat. Nem tudom beazonosítani a korukat, de úgy vélem kevesebbek annál, mint amennyinek ember látja őket. Csendes az utca, nem járnak autók, sem villamos. Éjfél is bőven elmúlt.. Nem jött érzés, nem jött jel, hogy itt kéne letáboroznom, így tovább indulok, hogy megkeressem azt, akiért, akihez küldtek… Egy folyó partjához érek, valami kikötő felé, a dokkokhoz vezetet utam. A híd alatt ismét fényt látok. Odasétálok, s látom, hogy egy idős nő öleli szorosan a pólyába bujtatott csecsemőt. Jól látom, hogy nem saját gyermekét öleli, hiszen bőven túl van a 70 éven. Talán unokáját ringatja, talán csak találta valahol a kis árvát. Nem tudhatom. Ráhajolok, és ránézek a gyermekre. Egy aprócska fiú volt, gomb kis szemekkel. Pirospozsgás arca jól mutatja, nem erről a környékről való. Az idős nő szakadt ruhái árulkodnak hollétéről, de a gyermek, biztosan nem az övé. Puha selyem pólyába csavart, lágy kelmékbe öltöztetett apróság pihent szelíden. Éreztem a választ. Őt adták nekem. Keserves sóhajtásban kívántam, hogy sokáig lehessek a gyermek mellett. Napokig csak figyeltem őket. Az asszony az utcán állva kéregetett, a pénz majdnem egészét a gyermekre költötte. Ő maga éhezett. Pontosan tudtam, ez nemes gesztus, de nem helyén való, érzetem, hogy tennem kell valamit. Lágyan lebbentem tova, míg megtaláltam a nekem megfelelő helyet. Egy szociális segítő alapítvány ajtaja előtt néztem a tömeget. Kerestem a jelet…
Egy fiatal, ambiciózus fekete nő lépett ki az ajtón, kezében kék kartonmappa. Lendületesen indult neki az utcáknak, bejárta az ismerős helyeket, és az arra rászorulókhoz hívta a kollégáit. Tudtam, hogy arra a környékre, még véletlenül sem tévedne, ahol a pártfogoltam van, így kacérkodtam egy cseppet a sorssal. Csak egy apró gondolatot csempésztem a nő fejébe, hogy most kivételesen új utakat is be akarjon járni. És eltereltem a helyes címhez. Sokáig ott volt. Beszélgetett a nénivel az életéről, a sorsáról, és a hogyan tovább-ról. Megértette vele, hogy ilyen hidegben kint az utcán megfagynak mind a ketten, és sokkal jobb lenne nekik, ha otthonba kerülnének. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a sorsuk kettéválasztódok. Az idős hölgy könnyes szemekkel nézet a gyermekre, pontosan tudta, hogy mi a helyes lépés, mégis nehéz volt számára. Lelkében megreccsent valami. Néhány óra múlva mi már egy árvaházban voltunk. A falak fehérek voltak, az ablakok kicsik, a személyzet kiégett, és mogorva. A gyermeket tisztába tették, megetették, majd egy kisebb szobába helyezték el, egy kopottas rácsos ágyban. Körülötte hasonló korú csecsemők voltak.
Hamar bejáródtam az épületben, minden nap pontosan egy időben volt az etetés, a séta és a látogatás. Vártam a szombatokat. Minden nap szülőjelöltek jöttek, körbejárták az épületet, megnézték a gyermekeket. Körülöttünk mindig minden változott. Egyedül, mi maradtunk.
Három év telt el. A kisfiú a Kristóf nevet kapta. Mert a nyakában találtak egy Szent Kristóf medált. A kicsi nem beszél, nem túl barátkozó. Inkább magában ücsörög, és sétál. Nem buta gyermek, hamar megtanulta, hogyan kell bilizni, és járni. Mégsem beszél. Nem tudom, önkéntes némaságba fordult, vagy csak nincs mondanivalója. Sokszor néz engem. Arra gondolok, vajon lát is, vagy csak a semmibe bámul? Nem szólhatok hozzá. Tiltja a szabályzatunk, hogy beszéljünk a pártfogoltunkkal, vagy mutatkozzunk előtte. Mégis úgy érzem, Ő lát engem, vagy érzékeli a jelenlétem. A többi gyermek elég kegyetlen Kristóffal, sok atrocitás éri, sokszor ütik meg, elveszik az ételét, vagy gúnyolják. Kegyetlenek.. Ő nem védi meg magát, nem áll ki magáért.. nem szól. Csak tűr, majd éjszakánként sír az ágyában. Megzokogja minden napját…
Minél több szombat telik el változatlanul, annál inkább érzem a reménytelenséget. Minél idősebb egy gyermek, annál nehezebben fogadják örökbe.
Nemrég, a negyedik évet töltöttük be itt az árvaházban. Kristóf még mindig szótlan. Eljött a szombat. Kellemes tavaszi nap van, elég sok fiatal szülő, és egyedül álló anyuka sétál a gyermekek közt. Mi is kinn vagyunk. A srácom labdával játszik. Szereti a kis piros pöttyös labdát. Egyik évfordulójára kapta a gondozó néniktől. Azóta sokat játszik vele. Már megkopott a festék, de Ő még mindig ragaszkodik hozzá. Közel a rácsokhoz, rugdossa a labdát, s a kerítés, adja vissza. Egy ennyire különc kisfiúnak ez a legjobb játszópajtás. Egy erősebb rúgás következtében a labda kiesett a kapun… Ki az utcára.
Néztem az elkeseredett arcát, és a tehetetlen tekintetét. Megsajnáltam, de nem tehetek érte semmit. Elpityeredik… szomorúan áll, magatehetetlen, és nézi a labdáját.
Egy kisfiú áll meg a kerítés másik oldalán. Lehajol a labdáért, és kezébe veszi. Körülnéz, kié lehet, majd meglátja védencem. Odasétál a kerítéshez, és megkérdezi, miért sír. Kristóf elcsendesedik, és szomorú szemekkel nézi a nála néhány évvel idősebb gyermeket. Rámutat a labdára. A srác faggatja, de Kristóf csak bólogat. Okos kiskölök ez, hamar rájön, hogy a gyermek, nem beszél. Átdobja a labdát, és ígéri, még meglátogatja…
Valami megváltozott. A napok ugyanúgy telnek, Ő nem szól, de már nincs egyedül. Látogatója minden nap, vagy másnap jön. Leül a kerítés másik oldalán és fecseg. Kristóf elkerekedett szemekkel figyel, és hallgat. Tudom, hogy ért minden szót, tudom, hogy megérinti őt, mert reagál rájuk a maga módján. Boldogan látom, barátra lelt. Egy tisztaszívű kisfiúra, aki eljön hozzá. Hónapok telnek pillanatok alatt, és látom, hogy boldog. Látom, hogy mosolyog, hogy nyílik ki mint egy kis tavaszi virág. Jó Őt így látni…
Ötödik évet töltöttük be. Egy magas, jólöltözött külföldi lép be az árvaház ajtaján. Az igazgatói irodába kopog. Kedves hölgy fogadja. Papírokat kap, és ír alá. Ismét egy örökbefogadás pillanatai. Sokszor jövök reménykedve, hogy egy napon mi jövünk. A férfi dolga végeztével kimegy a kapun, és kezét nyújtja a kisfiúnak. A fiúnak, a kerítés túloldaláról. Eldöbbent arccal figyelem őket, ahogy elindulnak az udvarhoz, egyenesen… Hozzá. Gombóc van a torkomban, igyekszem nyelni, de nem tudok, fordulóponthoz érkeztünk, és kíváncsi vagyok, hogyan tovább. A fiú odalép Kristófhoz. Kedvesen mosolyog rá, és bemutatja Őt a férfinek. A férfi nem az apja. Ha jól értettem, akkor nagybátyja. Igazán jól szituált, jólöltözött, karakán férfi. A harmincas éveiben lehet. Nem érzek negatív aurát körülötte, a gyermekre is szeretettel néz, úgy érzem jó helye lesz…
Hírtelen hívtak, még el sem tudtam búcsúzni, nem tudtam megnézni Őket… Elhívtak Tőle, de én maradni szeretnék. Tudni akarom ki lesz belőle… ezt nem tehetik velem…

Csepp

Különös hangra eszméltem, nem tudom mi ez itt körülöttem, hisz tudatom képtelen felfogni.. szememmel nem látok semmit. A sötétség eltakarja előlem a valót. Valaki van mellettem, érzem melegét a bőrének, levegővételeinek lágy hullámzását. Lassan kel fel a nap a horizonton. Az aprócska kis szobát, finoman világítja meg a hajnali napfény. Egyre jobban látom kirajzolódni az alakot. Egy apró kis ember gubbaszt az ágyban. Össze van gömbölyödve, mint egy kis labda. Nem ülök tőle távol, éppen csak egy-két centire. Göndör kis fürtjei izzadságtól cseppesek, testének hője forró az aurámnak. A gyermek láztól ég. Arca pipacsvörös. Apró pici szeplői alig látszódnak. Levegővételei egyre szaporábbak. Talán rémeket lát álmában. Csak egy pillanatra fordítom el a fejem. Az ablakra nézek, és rábökök az ujjammal. Lassan emelkedik meg az, s lágy szellőt enged be egyenesen a gyermek arcába. Beleborzong a hirtelen jött hűvös érintésbe, de úgy látom, jót tettem vele. Finoman állok fel mellőle, kilépek a szobából, és körülnézek a kis emeleti lakáson. Nincs itthon senki. Belépek a szülőkének vélt szobába. Az ágy be van vetve, nem érintette kéz már vagy két napja. Szemeimmel képek után kutatok, de csak egyetlen megporosodott kis képkeretet találok. Rajta egy sötéthajú kellemes vonású hölgy játszik önfeledten gyermekével. Elszorul a szívem egy pillanatra. Majd elhatározom, visszamegyek az aprócska kis szobába, és ismételten mellé ülök le.
Az apró gyermek még mindig alszik, mellkasa szabálytalan ütemben emelkedik fel, hirtelen zihálni kezd, majd hangos köhögésbe tör fel. Lágyan érintem meg a homlokát, hogy enyhítsem a fájdalmát, hogy megnyugtassam testének hangos morajlását. Percek telnek el, míg a gyermek ismét nyugodt álomba szenderül. Eltorzult vonásai visszafinomodnak. Lágy mosollyal nyugtázom tettem, majd tovább nézem, ahogy alszik. Azon gondolkodom, vajon adjak-e neki álmot, melyben lepkét kerget vígan kacagva, vagy inkább adjak neki emléket a múltból, mely szépet ad neki? Ismét nyöszörgést hallok, újabb és újabb rohamokban tör elő belőle testének minden kínja. Érzem, ahogy a betegség egyre inkább felemészti lelkének minden aprócska darabját. Már pontosan tudom, nem tehetek érte semmit. Nem megmenteni küldtek mellé, hanem vigyázni rá, utolsó perceiben. Ilyenkor kívánom a létemet a semmibe, és gyűlölöm az egészet, ahogy van. Ismét lágy fuvallatot intek neki, s ő ismét enyhül a kínok közt.
Álmot adtam Neki.. Egy hatalmas ház aulájában futkos, körülötte arcok, melyeket régről ismer. Mindegyik boldogan tekint le rá, és mosolyogva kísérik minden mozdulatát. Az aula közepén hatalmas fenyő áll, tömve aggatva különleges, fényes, csillogó díszekkel. Alatta szebbnél szebb csomagolásokban hatalmas dobozok. Illatok szállnak a levegőben, sült kacsa, mézes sütemény, fenyőillat. Boldogságot érzek, felhőtlen, tiszta boldogságot. Adtam Neki hintalovat, csengő csilingelő játékdobozt, finom prémes kelmét, meleg kabátot, és puha barnamedvét, mellyel, ha alszik, vigyázza álmát.
Elcsendesedett a szoba, Ő már nem mozdul. Nem kínozta soká a sötétruhás. Csendesen libbent be az ablakon, bólintott nekem egyet, majd lágyan fogta meg a csöpp kis kezét. Egy villanás alatt engedte el a földi létet, lépkedett a sötét férfi mellett, majd mielőtt végleg eltűnt a fénybe, visszanézett rám. Mosolyt kaptam. Tisztaszívű igaz mosolyt.. egy apró gyermek élete lett a semmivé…