Fuvallat

Dél körül lehet zavartam bele saját gondolataimba, miközben megtörte a csendet a hangos morajlás. A gyomrom könyörgött táplálékért. Valamikor napkelte lőtt ültem ki ide, és azóta, elrepítettek a gondolatok, észre sem vettem, hogy.. jesszus, három óra, pillantottam a karomon lévő ezüst szerkezetre. Még szép, hogy éhes vagyok. A könyvem magam mellé helyeztem, és óvatosan tápászkodtam fel a domboldalból. Szeretek ide kijárni, belátom az egész városunk, és az erdőt. Sőt, ha elég csendes vagyok, még az erdő lakóit is szemügyre vehetem.

Hirtelen hűvös szél érintet meg, amibe beleborzongtam, nem olyan mindennapos volt, inkább különleges, mintha valami vagy valaki végigfutott volna rajtam, kellemetlen, mégis ismerős, és jóleső. Körbekémleltem még utoljára a tájon, és neki is indultam a kis kanyargós útnak.

- Hát már nem is köszönsz? –jött a lágy, de határozott hang pont mögülem. Esküdni merek, hogy senkit nem láttam, feljönni, és fél másodperce ott én ültem. Lassan fordultam meg. Az alak tényleg ott ült, ahol nemrég én foglaltam helyet, hosszú ezüstös szőke haját lágyan lebegtette az őszi szél, vékony alakja könnyedén kuporgott a földön. Kezét felém nyújtotta. Ujjai vékonyak és hosszúk voltak, arca szelíd, és valahonnan oly ismerős. Tökéletes vonások, semmi asszimetria. Olyan érzésem volt, angyalt látok.

- Lucifer, mond jól vagy? Úgy nézel rám, mint aki szellemet látott.

Lucifer? Mégis miről beszél ez az alak, és ki ő? Mit akar tőlem?

- Gyere, ülj le ide mellém. –és amint a tenyerét a földre helyezte, én megindultam felé, pedig nem adtam parancsot a testemnek. Nagyon összezavar, és az is, hogy nem érzek félelmet, inkább nyugodtságot és lágyat, a közelében. Odaértem mellé, és leültem. Bal kezemhez nyúlt, és magához húzta, jobbjával kinyitotta az ujjaim, majd mutató ujjával végighúzott a tenyeremen. Az érzés ami megérint, elmondhatatlan, beleborzongtam, langyos fuvallat futott végig rajtam, és egy szempillantás alatt felfogtam, mit eddig elfeledtettek velem.

- Gabriell, néztem rá könnyes szemekkel, majd magamhoz öleltem.

- Drága barátom, hiányoztál. –szorított magához erősen.

Az én Gabriellem, évezredes barátság tört felszínre másodpercek alatt, mit eddig homály fedett, kellemes emlékek, és önfeledt játékok.

- Mi járatban nálam?

- Az Égi küldött hozzád, tudni akarta, hogy megy sorod, miként éled meg az emberek életét, és milyen tapasztalatokat szereztél eddig.

- Az Égi…. Néztem magam elé, miközben feltörtek az érzelmek. Előjött minden emlék, és minden szó. A múlt keserűsége, és a jelen összetettsége.

Hosszú órákig beszéltünk életről, emberi viselkedésekről, és arról, mit tanultam, mire eszméltem eddig. Majd ahogy jött, úgy távozott is, viszont nem vette el tőlem a múltam. Nem érintett újra. Megrekedtem két világ közt, és most, nem tudom merre tovább….

Pelyhek

Megj: Ez most kicsit más, kicsit külön van a többitől, de ez is részük. Most nagyot ugrunk az időben, sokkal nagyobbat, mint eddig. Ez itt a jelen, egy töredéke annak, ahol most állnak.

-         Regglet. – dugta ki az orra hegyét a takaró alól.

-         Felébresztettelek? Ne haragudj, nem akartam.

-         Hova? Jaah.. péntek van.

-         Igen, már bent kéne lennem.

-         Ne menj. –suttogta.

-         Muszáj mennem. –sóhajtottam, átvéve az ő csendességét.

Megfogta a kezem, finom erőszakkal húzott vissza magához. Lágy ölelést adott.

-         Ne. –cuppant a vállamba. –Kérlek. –ismételten puszi.

-         Rávettél. Maradok. –mosolyogtam rá lágyan, s ő, kihúzta az ingem, és végigsimított a mellkasomon.

Beleborzongtam az érintésébe, forró tenyere felfűtötte bőröm. Jól esett az érintése. Mellé ültem az ágyon, és a kezét fogva, magamhoz húztam. Nem ellenkezett.

Belecsókoltam a szőke fürtökbe.

-         Szerinted, mivel töltsük a napot?

Nagyot nyújtózott majd a nyakam köré fonta a karjait.

-         Menjünk sétálni –suttogta.

-         Hmm, jó ötlet.

Másfél óra telt el, mire kikászálódtunk az ágyból, én reggelit készítettem, ő letusolt, és felöltözött. Feltette a kedvenc lepkés fülbevalóját, és a bőr nyakláncát is. Nem öltözött túl feltűnően, de nem is ingben feszengett. Pont számára megfelelő utcai viselet volt. Én a fehér ingemet bordóra cseréltem, hozzá kötöttem aranyszín nyakkendőt, amit tavaly pont Tőle kaptam, s miután készen voltunk, ő dzsekit is húzott, én zakót és elindultunk.

Rég jártunk ebben a parkban, valahogy mostanában annyi minden összejött, hogy nem volt időnk egymásra, és magunkra sem. Ő sokat nyílt, végre nélkülem is kimozdul, és elkezdett egy iskolát is, amit úgy látom, kedvel. A kiskölkök elmentek Olaszországba két hétre, így végre van egy kis csend, és ismét egymáséi lehetünk. Igazán rég volt már így. Majdhogynem három éve annak, hogy minden fenekestül megváltozott. Együtt éltünk, úgy, hogy a kapcsolatunk nem volt túl rózsás, és még mindezt tetőzte az, hogy Gil kisöccse is hozzánk költözött, majd Dominicot is befogadtuk. A kicsik mellett nem maradt időnk kérdésekre, sem arra, hogy együtt legyünk. Jöttek a kötelességek. A napjaink nagyrészt általános beszélgetésekkel teltek, mégis egyre inkább éreztem az összhangot, és azt, hogy hála az apróknak, egyre inkább egy csapatot alkotunk. Ő nem veszekszik, nem kiabál, nem dacol. Inkább segít, és szépen lassan kinyílt nekem és mindenki másnak is. Gilbert már nem az a fiú, akit 5 éve ott találtam a földön. Ő már azóta egy teljesen más ember. Nem bánom, hisz én sem az vagyok, aki voltam. Tűz és víz voltunk, most pedig családként élünk, és ez, csak úgy lehetett, ha mind a két fél nyit, és változik a másik kedvéért. Sok szokásomat kinőttem, már nem vagyok olyan görcsös, és azt hiszem bátran kijelenthetem, boldog vagyok. Van egy családom, és szeretem őket. Bár mikor az ember kisfiú, nem így képzeli el az ideális családmodellt, de nem panaszkodom, hiszen szeretet vesz körül, és ez az, amire életem során vágytam…

-         Nézd! –fogott rá a karomra és vadul mutogatott. Egy szempillantás alatt elveszítettem a fonalat a saját gondolataimban, és igyekeztem koncentrálni. A park végében lévő cseresznyefákra mutogatott. Apró kis rózsaszín virágjaik nyíladoztak, és a szél lágyan lengette ágaik.

-         Itt a tavasz. –suttogtam, miközben kinyújtottam a karom, tenyerem az égnek, és vártam.

-         Mire vársz? –Kérdezett bökdösve.

-         Ssss. Pelyhekre.

Némán állt, és várt, bár sejtem, nem tudta, mire is.

Talán egy óra is tovaszökhetett, mikor tenyerem érintették az első fagyos pelyhek. Lágyan hullámoztak és hulltak le a magasból.

-         Havazik. Ámult bele a tenyerembe.

-         Az utolsó. –suttogtam, majd a csillogó fehérséget, a kezébe adtam. Elindultam, de nem engedtem el.

-        

Kéz a kézben sétáltunk még a nap le nem ment.

Viharok

Lassan két hónap telt el, és azt hiszem, hozzászoktam, hogy velem van. Már bevallom, nem is szeretném, ha elmenne, mert jó hogy látom, jó hogy vár haza. Sokminden derült ki róla, és egyre inkább úgy érzem, az a legjobb neki, ha velem marad. És mivel neki nincs ezellen kifogása, így ez most a felállás. Sokmindent vettem neki. Kapott ruhákat, a szobájába olyan bútort, amit szeretett volna, és szőnyeget. Még egy gitárt is, mert szereti a zenét. Nem jár iskolába, így egész nap otthon van. Én magam igyekszem tanítani a nyelvünkre, és ha úgy esik, hétvégén fél napokat tanulunk. Néha ki-kimozdul, de úgy érzem fél azoktól, akik ezt tették vele, és így menekül.

Néha magától jön át hozzám, hogy beszélgessünk, van, hogy engedi az érintésem. Én meg szeretnék neki mindent megadni.

Sokszor nem értünk egyet, hisz másképp látjuk a világot. És a mai napig vannak nyelvi nehézségek. Vannak hetek, hogy nem szól hozzám egy szót sem. Egyre inkább megvisel ez... Végre van családom. Ezt eddig nem élhettem át, és lehet butaság, de kötődök ehhez a fiúhoz.

Néha olyan, mint egy gyermek. Magából kikelve kiabál azért, mert megígértem, hogy megyünk valahová, de nem tettük, mert benn kellett maradnom. Máskor pedig hozzám sem akar szólni és látni sem akar. Van, hogy átjön éjjel hozzám, és odabújik mellém. Én átölelem, és csak úgy tud elaludni. Máskor pedig még azért is gyűlölködő tekintetet kapok, ha ránézek. Azt hiszem nem értem, és teljesen összezavar. Néha úgy érzem, szüksége van rám, máskor pedig tiszta szívéből gyűlöl. Olyan, mintha két ember lenne bezárva egy testbe. Egy szerető és kedves fiú, aki családra vágyik, és törődésre, és egy olyan, aki fújtat és gyűlölködik. Ilyenkor úgy érzem, mintha haragudna rám, de nem értem az okát, hisz igyekszem mindent megtenni érte.

Beszélnem kell vele, tudni, hogy mi is van, és hogy legyen, mert nehezen bírom ezt a kétségek közt vívódást. Szeretném tudni, azért van velem, mert így a lakegyszerűbb? Mert nem az utcán kell élnie? Vagy fél azoktól az emberektől? A szülei számára meghalt. Úgy érzem, azért nem jelentkezik, mert fél, hogy megtalálják őket, és nem akarja ebbe az egész cirkuszba belekeverni a családját. De látom rajta, hogy szenved, és őrlődik. Nem beszél róla, nem nyílik meg nekem, pedig igyekszem vele leülni beszélni. Mindig csend lesz belőle, néma csend és bezárkózás.

Sosem kapok nagyot, mindig apró mozdulatok, véletlen kiejtett mondatok. Mostanában azt látom, hogy meg van zavarodva, sokszor keres dolgokat, amik a sajátjai, és tegnap mindennél furcsább volt. Nem volt itthon, valamikor előző nap mehetett el este, csak egy fél pillanatra láttam, és ma mikor megérkezett, odajött, és megkérdezte, ez a ruha volt-e rajta eddig is, és hogy miért megyek el, hisz este van.

Nem tudom, mi van vele, de ez így nagyon nem lesz jó. Valamit tenni kell, és ha nem múlik ez az állapot, el kell vinnem orvoshoz, mert nagyon úgy érzem, kiesnek neki dolgok. Lehet a baleset, és a sérülései miatt. Bár teljesen egészségesnek látszik, és minden kis lila folt, meg szakadás beforrt már, de ki tudja, nem-e sérült meg a feje, és ezért vannak most ezek a problémái.

Nem hajlandó róla beszélni, nem tudom rávenni, hogy menjünk orvoshoz, hogy nézzük meg, mi a baj. Képtelen vagyok vele kommunikálni… Máskor meg, mintha semmi baja sem lenne, beszélget velem, és nincs egy rossz vagy dühös szava sem.

Van hogy keresi a fogkeféjét, és van, mikor úgy néz rám, mintha nem tudná ki lennék. Totálisan összezavar, és be kell vallanom, féltem őt… Nagyon féltem.