Jégszoborra forró láva

Mire ébredtem jóval múlt dél. Óvatosan tántorogtam ki a konyhába, hogy feltegyem a kávét, majd a fürdőbe vezetett az utam. Langyos vízsugár ébresztette elmém, és mire kijöttem, már embernek éreztem magam. Hajam még nedves volt, rajtam egy szál törülköző, mikor csengettek. Meglepett arcomat mi sem mutatta volna jobban, hogy az ajtó másik oldalán álló Yukiho lágyan mosolygott rám.

-         Jó reggelt – lépdelt be vidáman, és leült a konyhaasztalhoz.

-         Jó reggelt. Hát, te mit keresel itt?

-         Nem emlékszel? Megbeszéltünk mára egy fontos konferenciát egy multimilliárdos tőzsdecápával, és bármennyire is szeretném, az én bájos mosolyom, és fellépésem nem lesz elég neki, hogy ránk bízza a pénzét. Tudod, jól, hogy csak veled hajlandó beszélni.

-         O hogy tegyem magam a tombolára, totálisan elfelejtettem. Mennyi az idő?

-         Fél egy múlt pár perccel, van húsz percünk, hogy Osakába érjünk.

-         Zseniális…

Percekkel később egy krémszínű öltöny, fehér ing, bordós nyakkendő párossal ismételten a konyhába léptem.

-         Ez ki? – Szisszent a jobb oldalról a dühvel és indulatokkal fűszerezett csekélyke kis mondat.

Fujtatása egyre erőteljesebb lett, éreztem, ahogy éget a pillantásával. Nem engem fürkészett, hanem Yukit. Ő mint mindig, kedves mosollyal üdvözölte „lakótársam” és tiszteletteljesen fordult hozzá, hogy bemutatkozzon. Szemmel láthatóan, a fújtató gőzmozdonynak esze ágában nem volt kezet fogni vele, szemei szikráztak. Esküszöm, ha tekintettel ölni lehetne, már kihalt volna az emberiség.

-         Ő itt a titkárom. - nyomatékosítottam.

Yuki láthatóan feszenget, nem igazán értette, mi is történik, bár az igazat megvallva, nekem sem volt róla fogalmam.

-         Mennünk kell Gilbert. Fontos tárgyalásom lesz, ha hazajöttem, beszélünk.

És egy pillanat alatt fogtam Yukit, és elindultam kifelé. Hallottam, ahogy puffog, és csattanva fájnak a polcok, csörömpölnek a tányérok, és egymás után két ajtó is csapódik.

- Ne haragudj, nem tudom mi ütött belé, - mentegetőztem a mellettem reszkető Yukinak.

Szemlátomást megijedt. Én is csak józanságomnak és lelki erőmnek köszönhetem, hogy nem mentem vissza és képeltem fel. Majd ha visszajövök, lenyugszik, és elrendezem.

- Ne haragudj, nem tudom mi ütött belé. Soha nem viselkedett még így. – Nyomatékosítottam, mert szemmel láthatólag az előző mondatom nem fogta fel.

- Nincs gond Lucius, szimpla féltékenységi roham.

- Féltékeny? Miért lenne az?

- Hát nem egyértelmű? Rám az. Valószínű egy szóval nem említettél eddig neki, most pedig azt látta, hogy a konyhában ülök, te pedig egy szál törülközőben nyitsz nekem ajtót. Valahogy én is így reagálnám le a dolgokat a helyében.

- Sokkal később jött ki, addigra készen voltam.

- Csak hiszed. Már az ajtóban toporgott, mikor leültem a székre.

- Basszus.

- Ne aggódj, nem hinném, hogy baj lesz. Majd lenyugszik.

- Remélem. Különben sincs oka rá.

- Nincs?

- Miért kéne? Ami este volt, csak megtörtént. Mindketten tudjuk az okát. Az alkohol volt. És különben is öt éve… Yumi óta soha nem volt…

- Ez igaz.

- Na látod.

- Szakítottunk.

- Micsoda? Miért? Mikor? Hogyhogy?

- Tudod, hogy hány éve próbálkozunk, ez felőrölte a kapcsolatunk, körülbelül csak a gyerek volt az egyetlen, ami összekötött minket. A tény, hogy mind a ketten akartuk. És mikor… Feladtuk. Nagyon rég nem ért hozzám, érted? Már nem beszélünk, teljesen elhidegedtünk. Tudom, hogy ez nem egy szép dolog, de hidd el nekem, nem bírtam tovább. Itt nem hónapokról van szó. Lassan két éve ez megy, és… belefáradtam érted?

- Sajnálom, tudom, hogy mennyire fontos volt neked, és mennyire szeretted.

- Így van, de többet, nem tudok tenni. Jobb volt mindkettőnknek.

- Megleptél, amikor…

- Tudom, ne haragudj, egyszerűen nem tudtam kihez fordulni. Akkor lett vége. Összeszedtem a csomagjaim, visszapakoltam mindent a szekrénybe. Ültem a saját szobámban, a saját ágyamon, és mégis hihetetlen ürességet éreztem. A mobilom híváslistáján az elsőt hívtam… Te voltál az. Nem akartam gondot, egyszerűen…

- Szükséged volt rám.

- Igen.

- Fordított esetben, és is hozzád mentem volna.

Némán bólintott. Az út további részét csendben töltöttük, csak a rádió duruzsolt csendesen.

A sofőrünk megfelelően belelépett a gázpedálba, így időben érkeztünk. Bedobtam az ügyfelünknek az összes kártyánkat, elregéltem, mennyire jó befektetés, és milyen hihetetlenül megérné, meg persze, hogy miénk a megtiszteltetés, hogy a pénzét ránk bízza, és higgye el, hogy ez élete legjobb döntése. Hála Yukinak voltak táblázatok, és kimutatások. Valószínűleg egész éjszaka, ezen dolgozott.

Hosszú órák teltek el, mire ügyfelünk döntést hozott. Aláírtuk a szerződést, majd ismételt órák teltek el, amit azzal töltöttünk, hogy eldöntöttük, mibe fektetjük a pénzét.

Rettenetesen elfáradtunk, mire elindultunk haza hajnali egy óra is elmúlt. Yuki hamar elaludt a kocsiban, így nekem maradt a rádió és az út fényei.

Mikor az autó megállt a házam előtt akkor oltódott a villany. Nehézkes mozdulatokkal zártam magam mögött a kaput, és mentem végig a kis köves úton. A bejárati ajtón túljutva csendes reccsenés hallatszott. Mikor megmozdultam, ismét. A talpam alól jött a hang. Hát persze, hisz valószínű romokban áll a konyha. Dúlt-fúlt. Felkészültem a legrosszabbra. Mikor villanyt kapcsoltam, ledöbbentem. Minden a helyén volt. A szekrények, a tálak, a kiegészítők. A konyha üresebb volt. Az étkészletem a semmivé vált, de nem hevert a talpam alatt. Eltűnt. A szemetes is üres.

Első utam, Hozzá vezetett. Tudtam, hogy még ébren kell lennie. Halk kopogás után nyitottam ajtót, nem vártam meg, hogy engedje. Az ágyon kuporgott. Odaültem a szélére, és csendben figyeltem őt. Remegett. Finoman nyúltam felé, s amint megérezte az érintésem, felém fordult, nem mondott semmit, csak szorosan hozzám simult. Görcsösen szorított, és közben még mindig, remegett. Végigsimítottam a homlokán. Nedves volt. Nem tusolás utáni, forrón nedves, homloka égetett. Lázas volt. Óvatosan nyúltam dereka alá és fektettem vízszintbe, az ajtót félig nyitva hagyva indultam ki gyógyszerért, vízért, és nedves ruháért.

Minden ellenkezés nélkül vette be a pirulát, és a rongyot feltettem a homlokára. Arca vöröslött. Kezeivel finoman szorította ingemet. Kiitta a poharat, valószínű még mindig szomjas, így ismét hozni akartam, de nem engedett el. Levettem a kezeit az ingem ujjáról.

A kezei… tele voltak vágásokkal, némelyik igen mélynek tűnt. Az ujjain is, és a tenyerében. Vadul fürkésztem végig, és szedtem ki az átlátszó szilánkokat. Agyam eltompult, ösztönösen rohantam ki a ládáért, és egy üveg vízért.

Mikor a kezét végignéztem, s elláttam a sebeit, ösztönösen végig néztem, nincs-e egyéb sérülése. Pillanatok alatt fejtettem le róla a vizes pólóját. Tiszta veríték volt, tűz forró. Nem tudtam, mit tegyek, tisztába voltam vele, hogy a gyógyszer, amit adtam, nem elég. Miután nadrágjától is megszabadítottam, megkértem, karoljon a nyakamba, megtette. Felkaptam és egyenesen a fürdőbe vittem. Langyos vizet engedtem, és bele ültettem.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj, mindjárt, mindjárt jobb lesz. – Motyogtam, de valahogy úgy éreztem saját megnyugtatásomképp. Nem volt feszült, sem ideges. Inkább kába. Valószínű már nem tudott magáról. Finoman engedtem a hideget a kádba és közbe figyeltem Őt. Didergett, szája elkékült, szemei vöröslöttek.

Egy óra is eltelt mire sikerült lenyomni a lázát. Óvatosan segítettem ki a kádból, s miután megtöröltem, elindultunk a szobája felé. Nagyon bizonytalan volt a lépteibe, de nem engedte, hogy felvegyem. Rám támaszkodva poroszkált. Leültettem az ágyra, és néztem körül a szobájában, merre lehetnek a fehérneműk, ruhák. Egy fiókos polc volt szembe a sarokba, úgy véltem, ott tarthat efféle holmit, de mikor elindultam volna, rám fogott. Nyakam köré kulcsolta a kezeit és közel bújt.

-         Sajnálom. – suttogta.

-         Semmi baj, nem haragszom, majd később megbeszéljük.

Nem hiszem, hogy ez lett volna a megfelelő alkalom ennek a kitárgyalására, főleg, hogy egyáltalán nem érdekelt most ez. Egy dolog járt a fejemben, hogy biztonságban tudjam és meggyógyuljon. Már azon morfondíroztam, mentőt hívok, vagy orvost, és beviszem a korházba, de nem engedett. Még mozdulni sem. Csak szorított.

-         Jól van, maradok.

És őt kicsit félre tolva, saját ruháim egy részétől is megszabadulva, mellé feküdtem.

-         Sajnálom.

-         Ssss. Jól van, mondtam, hogy semmi baj, majd holnap, holnap megbeszéljük. Most aludj.

Nyöszörgött még valamit, de azt már nem értettem.

- Holnap. Most nem hinném, hogy értelme lenne. – Suttogtam a homloka közepébe, és puszival zártam a mondatom.

Ismét a kezeim kérte, s ujjaimra fogva aludt el a mellkasomon. Lassacskán alább hagyott a görcsös remegés, és a zihálás. Helyébe lágy ritmusú szuszogás jött. Elaludt… Fújtam ki a levegőt. Jobbomat nem engedte, így balommal simítottam végig rajta, s óvatosan húztam a takarót a hátára.

Árnyak

Hajnal tájt arra ébredtem, hogy elképesztően fáj a hátam, csak aprót mozdultam, mikor eszembe villant az ok. Még mindig békésen kucorgott az ölemben. Nem volt szívem megmozdulni, inkább maradtam, ahol voltam.

Percek múlva azon kaptam magam, hogy Őt nézem. A finomívű arcát, a lágyan a vállára eső haját. Gyönyörködöm az arcának minden kis rezdülésén, miközben Ő, valahol álomföldön jár. Ráeszméltem, hogy nem is nagyon jártam még a szobájában, valahogy… így jött ki. Kellemes meleg. Jó érzés benne lenni. Szépen berendezte, olyan otthonos.

Az ablaktól csekélyke fény szűrődik be, finom szövésű bíbor függöny fogja fel azt. Sugara a fal erezetén fénylik, vékony kis csíkban világit be. Mellette különös árnyak járnak táncot. A szél finoman lebbenti meg a függönyt, s vele egy időben táncra kélnek. Összekapaszkodva futkostak körbe-körbe, egyre vadabb vágtában.

Lágy forróság érintett. Nadrágom szövetére mart, s finoman simított rajta végig. Hüvelykjével körkörösen cirógatott, majd finoman kúszott fel, még ingem anyagjára nem talált. Nem mertem mozdulni, csak figyeltem Őt. Lassan nyitotta szemeit. Álmoskás pillantása kérdően nézett rám.

-         Miért nem alszol? – Motyogta rekedtesen.

-         Kicsit kényelmetlen. – Suttogtam felé.

Még mindig belém kapaszkodott, óvatosan emelkedett fel, majd derekamra fogva húzott lejjebb. Segítettem neki, mert éreztem, a hajnali kábaság még eléggé rajta van.

Már magam is vízszintben feküdtem. Lágyan simított végig mellkasomon, majd azt pécézte ki párnájának. Néma csendben feküdtem, s tudtam, ő ismét alszik. Csak keze markolt még egy darabig görcsösen a szövetbe. Rásimítottam kézfejére, s lágyan adtam neki némi enyhülést, még elengedett a görcsös szorítás. A ruha anyagjáért cserébe engem kapott, ujjaim fogta közre, s közben mellkasomba szuszogott.

Fény és árnyék

Már napok óta nagy vihar tombol odakint. A szomorúság ellepi az egész várost, a szél erősen fújja az ágakat, a levelek lassan megadják magukat és elveszítik, az utolsó kapaszkodó erejüket s lehullnak a földre megsárgulva, megtépázva. Az éjszaka fagyos szeleket hozott és a vihar egyre erősebben tombol az ódon erdő közelében lévő kisvárosban. A város csendes, és nyugodt. Minden ablak sötét, reteszek vannak felszerelve, hogy védjék a bentlakókat a külső zajoktól és a fagyos széltől. Az egyik házban keserves nyöszörgés bontja meg a csend fátyolát. Az ifjú csapzott haja árulkodik magas lázáról. Álmában motyog kivehetetlen mondatokat, közben forgolódik kínkeservesen. Nem hallja senki a nyöszörgést, a lakás üres. Hirtelen elállt az eső.

A hold halvány sugarai pajkos játékba kezdtek az ablakkal. Megtörő fényük buta táncot jártak a falon. A szobában némaság és sötétség honolt. Az ágyon gubbasztó fiú keserű magánnyal és gyűlölettel csapzott arcába belefájdultak a falak.

Már hosszú hetek teltek némasággal, és sötétséggel, minden éjjel megszenvedte ezt a harcot. A szőke tincsek ezüstté váltak, a finom ujjak karmokat növesztenek, és a lágy, finomívű arc mogorvává és félelmetessé válik. A szemek vöröses izzása félelmet keltenek a sötétben. A testében harcok dúlnak, miközben ember és démon küzd legbelül.

A bejárati ajtó halkan csukódott, csendes léptek kopogása hallatszott. Fáradt pillantásokkal kémlelem az órát, jóval elmúlt 12. Ismét egy fárasztó nap telt el, és semmi vágyam nincs, csak egy forró zuhany után elnyúlni az ágyon. Azt hiszem, Ő már rég az igazak álmát alussza, az utóbbi hetekben valahogy mindig elkerültük egymást. Mikor mentem, még aludt, és fordítva. Ma mégis úgy döntöttem, bekopogok az ajtón, hátha ébren találom.

A halk kopogásra nem jött felelet. Csendes nyikorgással nyílt ki az ajtó, s mikor a sötétben előrébb lépek, dühös kiáltás fogad.

 –Ne. Maradj ott, ne gyere közelebb.

Riadtan fékezem meg a lábaim, és csendesen szólok.

- Mi a baj, történt valami??

- Semmi, menj innen!!!. Nem kértem, hogy begyere! –Hangzott a dühtől hangos válasz.

Megrémített a fiú dacossága és hirtelen dühe. Eddig se volt valami rózsás a viszonyunk, eddig is éreztem a haragot minden egyes szóban, és válaszokat nem találtam rá, de most nem hagyom annyiban a dolgot. Közelebb lépek az ágyhoz.

- Azt mondtam, hogy takarodj! –Szisszent fel a keserű hang.

- Mi történt Gil? Beszéljük meg.

- Semmi. Gyűlöllek, menj innen, Tünés! –Kiabált torka szakadttából, miközben a hangja fájdalmasan eltorzult.

- Nem megyek el, míg el nem mondod, mi történt. –lépek még közelebb az ágyon gubbasztó fiúhoz.

- Tűnj innen- szisszent fel, miközben a kézfejembe mart. –fájdalmasan kaptam el azt, majd döbbenten néztem a kezemen végighúzódó karmolásokat. Forró vérem lassan elindult a vájatok nyomán. Véres forróságban lüktetett kézfejem. Tétován bámultam a sebet, majd az ágyon ülő árnyat fürkésztem. – Mi történt? –Kérdeztem szelíden.

- Én –csuklott el a hangja- mondtam, hogy menj innen, most nézd meg mit tettem. Nem, Én ezt nem tudom elviselni. Romlott vagyok és ocsmány. Miért? Nem értem, Gyűlöllek!

- Ne mond ezt. –Suttogtam, miközben leültem az ágy végébe. A mellettem gubbasztó alakból csak a körvonalakat láttam, a sötét eltakarta szemem elől a képet. Finoman nyújtottam felé a kezem, s csitítgatva simítottam végig a torz arcon. – Nem vagy sem romlott, sem ocsmány. Ne beszélj butaságokat.

A fiú könnyei sósan martak a frissen sebzett húsba, mégse húztam el a kezem. Közelebb ültem és csendesen magamhoz öleltem Őt.

- Nem vagy szörnyeteg – motyogtam az ezüst fürtök közé. –El kell mesélnem valamit. –A karjaimban tiltakozó fiú lassan feladta a harcot, s elengedte görcsös testét. Finoman beletúrta arcát a vállamba s megadóan hallgatta a fojtatást.

- Azon a napon, mikor megtaláltalak a hóban. Te már régen halott voltál. Ott feküdtél és én, nem tudtalak otthagyni. Nem hagyhattam, hogy ilyen fiatalon elmenj, dacoltam a szabályokkal, dacoltam a halállal. Akartam, hogy élj, és cserébe bármit felajánlottam volna. Nem tudom miért, megmagyarázni sem megy, mert a mai napig nincs válasz. Éreztem, hogy nem lehet vége. Esélyt kaptál, és én cserébe fizettem, az életedért életet adtam. Nem, nem másét, a sajátomat. A fénylények társadalmában szabályok vannak, mi nem menthetünk meg halandókat, nem játszhatjuk ki a rendet. Egyetlen kivétel van csupán, ha hajlandóak vagyunk lemondani, saját életünkről.

- Nem értelek. –Suttogott csendesen, miközben a könnyeivel küszködött.

- Én valaha az égi lények közt éltem, én voltam a legnagyobb mindközül. A fénylények legidősebb tagja voltam, akit az Égi, a legkedvesebbnek látott. Mikoron a Földön életet lehelt, és megteremtette az embereket, rám bízta őket, hogy vigyázzak rájuk. Az ember mindent megkapott, amire szüksége volt, egyedül a tudást nem. Nem értettem, és bármennyire is próbáltam megérteni, nem tudtam, hogy miért nem tudhat az ember, ezért megszegtem a szabályt, és tudást adtam nekik. Az égi birodalom hirtelen haragra gerjedt s bűnömért elvette a hatalmam, letépte szárnyaim, és letaszított. A pokol legmélyebb bugyraiban éltem hosszú évezredeken át, de egy napon, megkaptam a szabadulás pecsétjét, és újjászülettem halandóként. Itt éltem, sosem gondoltam, hogy a kötelék így is létezik, egészen addig a napig amíg...

- Az életed adtad az enyémért?

- Olyasmi.

- De hát itt ülsz mellettem.

- Így van, - bólogattam a sötétbe. –Téged nem emberi lény ölt meg, és nem is emberi lény mentett meg. Életet adtam érted. Valamilyen szinten egyek lettünk.

- Ezért, lettem ezzé, ami vagyok?

- Igen, ez, ez egy lehetőség, nevezhetnénk adottságnak is. Meg kell tanulnod ezzel élni. Te vagy az, aki eldönti, mire használod az erőt, aminek a birtokában vagy. Én csak segíthetlek, és támogatni tudlak.

- És Te, veled mi van? –motyogta még mindig a vállamnak gödrébe.

- Én maradtam, aki voltam. Halandó ember, aki valaha angyal volt. Hogy meddig leszek melletted? Azt nem én döntöm el.

- Én nem tudtam, hogy…- mentegetőzött- én nem, eszembe se jutott, hogy ilyen árat..

- Semmi baj, el akartam mondani, de nem volt rá lehetőség.

- Sajnálom. –szuszogta a sötétbe, miközben finom csókot lehelt a vérző kezemre. Én gyűlöltelek, gyűlöltem a világot és mindent, ami körülöttem volt. Nem tudtam, nem tudtattam...

- Nem tesz semmit. A sebek begyógyulnak.

- De a nyomuk egy életre ott maradnak. –Könnyezett bele a mellkasomba.

- Ebben igazad van. –simítottam végig az ezüst tincseken. – Aludj, pihend ki magad, holnapra minden rendeződik, aztán meglátjuk, merre tovább. – Finoman felálltam, s elindultam ki a szobából. – Jó éjszakát Gilbert.

- Várj –Suttogta csendesen, miközben karom után nyúlt. – Maradj itt, kérlek.

- Ahogy szeretnéd –mosolyogtam szelíden, miközben az ágy végébe ültem. Finoman ölembe engedtem a fejét. Lágyan simítottam végig az ezüstös fürtökön, finoman a hegyes füle mögé egyengettem, majd kedves mosollyal néztem, ahogy lassan álomba szenderül. Vonásai letisztulnak, haja szőkébe vált és kezei finomsága is visszatér. Egyetlen dolog maradt változatlan: a köztük lévő kötelék, és a pecsét, mely magában hordja a lelküket.

- Jó éjszakát Gilbert. –simítottam végig a vállán, majd magam is álomra hajtottam fejem.

Parázs

Kedvenc kávézómban ülök lassan fél órája. Yukiho késik, bár most úgy vagyok ezzel, hogy várok, míg megjön. Nem tudom, mi játszódik benne, és őszintén arról sincs sejtésem, miért pont rám van szüksége. Igaz, elég rég ismerjük egymást, barátok vagyunk, de valahogy mindig úgy éreztem, Ő az a fajta ember, aki képes magában megvívni a harcokat, hisz mindig, bármi is történjen, mosolyog. Elképesztően erős jellem, igazi harcos típus. Néha meglepődöm, hogy ez a kis vékony, nyurga gyermeklelkű személy, ennyire erős tud lenni.

Lágyan simított végig a vállamon, majd közvetlen mellettem foglalt helyet. Kissé meglepett, hiszen általában, szembe szokott ülni, vagy távol tőlem. Most pedig közel van, talán túlságosan közel is. Karja érinti az enyém. Miután levette magáról a fekete szövetkabátját, intett a pincérnek. Egy alkoholos kávéitalt rendelt, és nekem is egy új kört. Előttem még pár korty volt az édesen keserű löttyből.

-        Ne haragudj, - suttogta. –El kellett még mennem, elintézni pár dolgot.

-        Semmi gond – suttogtam vissza, hogy ne törjem meg a beszéd hangulatát.

Lágyan mosolygott rám. Miután az italainkkal feltűnt a pincér, és azokat letette az asztalra Yuki intett neki, és vette a jelet. Ott hagyott minket magunkba. Sokszor voltunk itt. A helynek megvolt az a hangulata, hogyha akartál csak magadban, voltál. Nem zavart bele a szomszéd asztal zaja a beszédbe. Kölön boxokra vannak osztva az asztalok, ahol 4-12-16-os kiosztások vannak. Csak a saját csapatod. Kellemes halk zene, lágyan pislákoló sárgás fények, a falon barnás, inkább narancs festés, puha bőr utánzatú kanapé, finom tapintású fa. Szeretek itt lenni. Nem ez az első alkalom, hogy itt találkozunk, most mégis, megmagyarázhatatlanul ideges vagyok.

Mutató ujján finom erezetű gyűrű, puhán koccan az üvegen. Óhatatlanul oda vonzza a szemem. Annyira lágy és finom ujjai vannak. Hosszúk és vékonyak. Bőre fakó, mégis selyemre hasonlatos lágyság. Érzem, hogy forrósodik a testem, talán nem kellett volna az alkohol, pedig alig volt valami. Lehet elpirultam. Leveszem a szemem róla, és helyette inkább az asztal erezetét bámulom.

Hangosan dobbantam bele az érintésébe. Lágyan cirógatott végig a bőrömön. Mire észbe kaptam, már a kezem fogta, és tenyerem belsőjét simította. Rászorítottam, hogy hagyja abba a bizsergést, majd elhúztam. Ő mégis közelebb csusszant. Közel hajolt, és a nyakamba fújtatott.

-        Kérlek.

-        Ne csinálj butaságot. Tudod, hogy meg fogod bánni.

-        Úgy csinálsz, mintha ez lenne az első.

-        Ez nem igaz, de más. Akkor nem volt még… senkid és részegek voltunk. Csak megtörtént.

-        Ne akard bemesélni, hogy csakis az alkohol volt az ok.

-        Nem ezt mondtam, ne forgasd ki a szavaim, egyszerűen csak…

-        Gyere velem.

Mire letisztult a kép, már az utcán sétáltunk, egyenesen felé. Felismertem az utcát, és a régies épületet, ahol lakik. Pontosan tudtam, mire készül, tudom, mit akar tőlem, és hazudnék, ha azt mondanám, nem akarom megtenni. Érzem, hogy nem jó, tudom, hogy nem szabadna, de egyszerűen, annyira hihetetlenül…. Gyönyörű. Igen, ez a jó szó.

Égetett a forróság, mikor a combjai közé simultam, oly lágyan feküdt a karjaim közt, és mégis oly erősen szorított. Borzongatott, mikor a nyakamba csókolt, oly finoman érintett, hogy a apró kis szőrszálak mind az egekbe tornáztak. Végigjátszottunk egymás testén. Elgyönyörködtem a finom csípőcsontján, és a testének minden apró kis vonalán. Egyszerűen úgy éreztem, nem létezik ily gyönyörű, és mégis a karjaim közt éreztem.

Az egész éjszakát együtt töltöttük. Egy idő után nem számoltam, hányadik alkalommal volt az enyém. Mégis úgy éreztem, még akarom, még, még, még. Mikor felébredtem, a bogár fekete hajzuhatag finoman tekeredett a nyakán, és lágyan esett az arcába. Még aludt. Oly nyugodt volt, oly törékeny. De még álmában is… mosolygott. Ott volt nekem, mégis úgy éreztem, nem helyes. A lelkem hasított, mikor a fekete fürtöket ezüstnek láttam, mikor úgy éreztem, mást tartok a karjaimban. Hazug boldogság, aranyló fuvallat. Múlt és jelen. S miközben Őt tartottam karjaimban, hallgattam, ahogy finoman fújtat. Azon gondolkodtam, Ő vajon most mit csinál, és merre lehet.

Talán ebben a pillanatban ébredtem rá, a szívem több részre hasad. El kéne döntenem, melyik a helyes út. A múltam alakjai, vagy jelenem pillanatai. Hazug vak remény, vágyaim korbácsolta ösztönös cselekedet. Érzések, miket végig kell játszani. Négy alak, kik közül csak egy irányba indulhatok. Mégis merre tovább?

Az út

Ezüstje szelíden táncolt a szélben. Olyan érzéssel töltött el, mintha direkt élvezné a fuvallat eme játékát. Hátát sajátomhoz támasztotta, és révedt bele a semmibe. Hője másképp érintett, mint akkor, most másképp éreztem.

-         Mond, hallod a szelet?

-         Érzem azt, hogy csíp, néha beleborzongok. Fázom bele, vagy épp jól esik. Hallom, ahogy fütyül, de nem érzem úgy, ahogy anno.

-         Jobb?

-         Ezt nem mondhatom. Más.

-         Érzések?

-         Jóleső, fájó, hasogató vagy épp melengető. Leírhatatlanul csodálatos. Az ízek összetettsége, az érintések forrósága. Nem tudom neked leírni.

-         Hiányzik?

-         Nem hallom a napkeltét, nem látok gondolatot, de úgy érzek, ahogy sosem gondoltam. Fáj, hasít, lüktet. Izgulok, a szívem ver, az ereim, a létem, mindent érzek.

-         Maradsz?

-         Mindenképp. Még csak most indultunk el az úton. Van itt valakim, akiért felelek, aki tőlem függ.

-         Szereted?

-         Kötődöm hozzá, még akkor is, ha nem tudok rajta kiigazodni. Ő a családom lett. Jól esik a közelsége, a léte, a vele töltött idő. És nem csak vele, mással is. Meg akarom ismerni Őket, tudni milyenek is valójában, miért teszik azt, amit, és hogyan működnek. Úgy érzem jó úton járok.

-         Nélküled olyan üres fenn minden.

-         Ez jól esik, de várnotok kell. Vissza fogok menni, ígérem.

-         Majd jövök hozzád.

-         Örülni fogok Neked.

Csak fél pillanatra merültem el a csöndben, és már nem is volt velem. Bár lehet közelben maradt, de már nem érzem a jelenlétét. Furcsa üresség lett úrrá rajtam, a múltam emlékei bennem vándorolnak, és kínzó ürességgel telítenek el. Tisztában, a jelenbéli létemmel, már tudom, semmit sem éltem odafenn. Éreztem kötődést, tiszteletet, szeretve voltam, és akkor úgy véltem, viszonzom is. Tévedtem. Elzártam magamtól a dolgokat, nem engedtem közel.. még Őt magát sem. Őt, aki mindennél jobban szeretett. Aki most várakozással telve vár odafenn engem, én mégsem megyek hozzá vissza. Úgy érzem, meghasadok, mégis az ittlétemet érzem fontosabbnak. A saját bensőm döntése, hogy maradjak.