Elveszett emlékek 1

Megj: Most kicsit utazni fogunk, térben és időben egyaránt.

Szürke, jéghideg sátor. Fagyos levegő, halál hangulat. Keserves nyöszörgések, fájó reccsenés a bal oldalról. Kezdetleges műszerek a megkorhadt fa asztalokon, újramosott kötszer… Egy hadi korház közepén állok. Bármerre nézek, haldokló, vagy már halott embereket látok, szakadt végtagokat, amputált testrészeket, kilógó szerveket. Brutális mészárlás a semmiért.

Nem vagyok egyedül. Van körülöttem néhány üvegtekintetű angyal is. Valószínű, ők sokkal régebb óta itt vannak. Belefájdulhatott a tekintetük a látványba, és inkább elzárták magukból. Lelkük tokossá vált. Nem is vették észre a jöttöm.

Egy húszas évei végén járó férfi mellett állok. Több lövést is kapott, fején már rég elvérzett a kötés. Nincs eszméleténél, csak néha nyitja ki a szemét, de tekintete a semmibe réved. Nincs itt, valahol messze jár.

Kinn a harctéren, puskaropogás közt, vállán fegyverrel menetel. Körülötte holtak mindenütt. Bomba szakította cafatok, vértenger. Tekintete éber, lassan mozog, bujdokolva az ellenség elől, miközben kutatja megmaradt társait. Bal vállán repesz szakította seb, kezeihez vér tapad. Saját testének éltető vöröse, és társaié. Sosem ölt még embert, mégis ott gyalogol társai, és ellenségei holttestei közt. Nincs remény, társai elvesztek, ellenségei őt kutatják, nincs más csak villanó fények, puskaropogás, és oszló hullaszag. Ereje fogyóban, agya kezdi feladni a harcot, vére egyre inkább fogy, és ő képtelen állva maradni. Gyorsan kell cselekednie, különben Ő maga is áldozattá válik.

Ellensége holtteste felett ál, alig múlhatott 20. Finomívű arcán eltorzult vonások. Félt, mint mindenki más. Csak egyetlen pillanatig tétovázott, majd elkezdte vetkőztetni az ifjút. Ruhát cserélt vele, s talán életet. Hazaárulás a túlélésért? Meglehet.

Mire rátaláltak, már eszméletlen feküdt. Finoman vonszolták be az ideiglenesen felállított sátorba, és látták el sebeit. Azóta itt van. Talán hetek teltek el, s ő megrekedt lét, és nemlét közt. Ha kiderül, hogy a másik oldalhoz tartozik, elevenen nyúzzák meg. Csak Istenben bízhat, és abban, hogy van még remény. Nem tudom, azért vagyok-e itt, hogy elkísérjem végső útjára, vagy azért, mert többet írtak meg neki odafent, abban a bizonyos nagy könyven, melyet az Égi még nekem sem mutatott meg soha.

Igyekszem enyhíteni kínjain, nyújtani neki némi reményt, és elérni, hogy tartson ki, mert van kiút, mert érdemes élni. Deh ez a környezet, engem is elborzaszt. Elkeserít, és hiába igyekszem pozitívan gondolkodni, mindig felmerül bennem a kétely, vajon érdemes? Egyáltalán ember-e még az ember? Még akkor ott, amiikor teremtettek, oly lágyak voltak, oly szépek, és szeretnivalók. Lelkük tiszta volt, mint a hó, ártatlanok, és bizakodók. Látták a körülöttük lévő világot, képesek voltak rácsodálkozni mindarra a szépre, melyet nekik teremtettek. Mamár, csak pusztítani és rombolni képesek. Gyűlölködnek, és egymást irtják kicsinyes és önző vágyaik miatt. Mindig többet és többet akarnak, soha meg nem elégedve. Egyre többet szakítani a gyümölcsből, mert ők állnak a világ legtetején, és nekik „jár”.

Azért ez nem így van. Kiirtják a körülöttük lévő világot, és velük együtt, saját maguk is. Mikor értik már meg, hogy minden okkal teremtetett, és bármiképp felbomlik az egység, és a mérleg nyelve elbillen, az saját vesztüket okozza. Mikor fogják fel, hogy a legfontosabb érték, az élet maga, és tisztelni kell, nem csak a saját, de mások életét is. Harmóniában élni… ez a kulcs.

Aggódtam érte. Tudom jól, hogy lelke tiszta, és nemes. Féltettem a társaitól, féltettem a felettesétől, és most, itt fekszik az ellenségei markában. Ha titka napvilágra kerül… Bele se merek gondolni.

Nem tehetnék ilyet, de most először, földi munkám során, megszegtem a szabályokat. Elvettem az emlékeit. Jótékony cselekedet, az életéért.
Ha nem emlékszik semmire, nem bukik le. Reménykedjek? Nem tudom. Elkeseredett képpel figyelem gyötrődését. Kínjának minden másodpercét vele élem meg. Emlékeit magamba szívva, enyém lett a léte. Hihetetlen, hogy képes ennyi fájdalommal együtt élni egy ember…

Szemfényvesztés...

Az érintésére ébredtem. Nem szokásos volt. Vártam, hogy eltűnjön melege, de nem történt meg. Jobbjával kicsusszant az ujjaim közül, és lágyan, alig érintést adott mellkasomra. Finoman kúszott felfelé. Éreztem, ahogy beleborzongok. A pici kis szőrszálak, az égbe magasodnak, és érintése után, hűvös borzongás marad. Nem mozdultam, a szemem sem nyitottam ki, csak vártam. Éreztem, ahogy felém, mozdul. Forró lélegzete csiklandozta az arcom. Vékony ujjaival lágyan simított végig, puhán siklott végig az alsó, majd a felső ajkaimon, onnan orrom ívén felfelé tincseim igazgatta. Fülem mögé helyezett néhány kóbor szálat.

Ajkait kaptam, szárazon érintett, játékosan, épphogy. Előbb alsó majd felső ajkamra csókolt, hallottam, ahogy nyel, és magnedvesíti, majd így folytatta. Oly lágyan érintett, ismerkedett az érzéssel. Lehelete csiklandozott. Ujjaival, hajammal játszott. A szívem zakatolt. Távolodott, de én felé emeltem magam. Akartam még az érintéséből, többet, ennél sokkalta többet. Tarkóm alá nyúlt, és rámart a tincseimre. Velem volt, egészen velem. Egyre forróbban érintett, és egyre hevesebben. Még mindig csukva a szemem. Belefeledkeztem. Ha ez álom, nem akarom, hogy vége legyen. Ha kinyitom a szemem, lehet, rájövök képzelet. Nem akarom, még nem. Most a pillanatnak élek, ennek a megmagyarázhatatlan játéknak, hisz sosem éreztem, hogy így érez, hogy akarna, vagy szeretne engem. De én, valahol legbelül, vágytam őt, csak elnyomtam. Igen, azt hiszem most, hogy ajkai érintenek, rájöttem, menyire kívántam ezt. Lehet, épp ezért babonáz így, és játszik csalfa képet az álomvilág. Sosem hittem, hogy ily valós. Érzem édeskés ízét, melyben van egy csepp dohány. Rágyújthatott, mikor még oda voltam. Élvezem a vad játékát, és a puha érintéseit egyaránt. Felváltva játszik velem mindkét fronton, és én, beleveszek. Erősen szorítom szemhéjam, a szívem zakatol. Látni akarom, de még mindig tartom magam. Nem szabad, nem nyithatom ki, mert elillan a csoda, odavész, és lehet soha többé nem tér vissza. Akarom még az eszenciáját, kívánom még tovább érinteni. Oly mohón oly vadul. Furcsa, hogy nem érintettem még így azelőtt. Sosem jött elő ilyen szinteken a vágy belőlem. Sosem éreztem ennyire a KELL-t. de Ő.. itt van és nem akarom kiengedni a kezeim közül.

Nem tudom mennyi idő telt el, csak peregnek a másodpercek, és én, néha úgy érzem, csak vánszorog, máskor meg egy pillanat alatt órákat ugrom. Belevesztem az érintésébe. Ölét a csípőmhöz szorítja, érzem a vágyát, hogy akar.

Nem lehet, nem tehetem, az nem lenne valós. Kinyitom a szemem, s Ő még mindig ott van. Szemei csukva, izmai megfeszülve. Combjai szorítása közé vett. Engem csókol, lassan haladva, minden porcikám végig kényezteti. Haja ezüstje finoman simul testéhez, néhány kóbor szál, el-elkalandozott.

A haja… hószín. Tudtam, hogy álmodom, tudtam, hogy valótlan, hogy ez nem lehet igaz, hisz hova tűnt szőkéje? Övé a hő, és a test, de mégsem ő. Nem teljesen. Finoman tápászkodom feljebb, és húzom magamhoz. Lágyan veszem ki magam az érintéséből, majd kezeit összefogva, szorosan magamhoz húzom.

Lágyan ringatom, de nem eresztem a szorításomból. Nem keltem, nem vagyok erőszakos, csak várok, és szorítom. Talán egy óra kellett, hogy ismét önmaga legyen, szőke tincsei csapzottan kunkorodtak. Teljesen lefőtt. Zavaros tekintetével, engem fürkész. Finoman csókolom meg a homlokát. –Semmi baj –suttogom. –Rosszat álmodtál.

Motyogott, de nem értettem. Nem engedtem ki a karjaim közül, s finoman szenderült ismét álomba.

- Álmodtál, csak álom volt.