Marcipán

Édes és ragacsos. Pont így szeretem. Megfelelő mennyiségű cukor a titka mindennek. Egyesek alkohollal mérgezik maguk, én cukorral. Ha válogathatnék halálnemek közül, akkor biztos, hogy édesség túladagolásban szeretnék oda veszni. Nem tudom lehet-e egyáltalán, de én, megpróbálkozom vele.

Péntek van, és a kedvenc mogyorós csokimmal a számban nekilódulok a folyosónak. Dél lesz, mára elég volt ennyi, irány haza.

Nagyot roppan a fogam alatt az egész mogyoró, minden ízorgiát okozó impulzusát kiélvezem az utolsó pillanatig. Szeretem a csokit, mondtam már?

Yuki már sok száz wattos mosollyal várt. Szeretem, mikor ilyen vidám, mert még ránézni is jó. Észre kellett vennem magamon, hogy bármennyire is citromba harapott a képem, ha őt meglátom, egyszerűen muszáj mosolyognom. Ez a kezdetektől így volt. Az ő mosolya számomra arany.

Egy szó mint száz, ő mosolyog, s én vele. Az ajtóban ő nem egyenesen, hanem balra fordul.

-         Ebéd? –Vigyorog

-         Persze.. de itt?

-         Aham, miért ne? Rég kajáltunk a saját étkezdénkben. Itt az idő, hogy megtegyük.

-         Ő.. Jó. – mentem utána komótos léptekkel.

Ajtó tárult… MEGLEPETÉS!!!!

Oh Yuki, hogy rakjalak a tombolára, képes voltál nekem meglepetés bulit celebrálni? Ezért még kinyírlak, esküszöm.

Kollégák, munkatársak, emberek, kiket életembe nem láttam jönnek egymás után kezet fogni, megveregetni a vállam. Viccelődnek, hogy lassan az a húsz már harminc, és hogy telik az idő, én meg fogadom a bókokat, vágom a tortát… vagyis, teszem a dolgom.

Yuki mosolyog, tündököl, ragyog, jó ránézni, pontosan tudom, ez a nap, ugyan annyira az övé,mint az enyém, mégis csak engem ünnepelnek. Ő fürdőzik ebben a tömegben, mosolyog a lelke, és már nem is vagyok mérges. A buli ami értem lett létrehozva, az Ő lelkének vigasz. Szeretlek Yuki, sose fogom tudni meghálálni Neked ezt.

Apró kis masnis dobozok, egyik a másik után… nyitogatom őket, ahogy illik. Benne lapuló tárgyak mind apróságok, céges lógós tárgyak, tollak, bor, pezsgő, miegymás. Mind azt hirdeti, ajándék vagyok, de reklámozok is. Természetesen ez így szokás, hisz mindenki megragadja az alkalmat.

Elcsendesedett minden, lassan az emberek szétszéledtek, maradtam én, Yuki és a csokitorta maradványai.

-         Most én jövök, - mosolyogta, és a tenyerembe csúsztatta az ezüstös színű dobozt, melyet haragos kék szalag ölelt. Óvatosan bontottam, ne sérüljön a papír, benne karton dobozban lapuló aranyszín nyakkendő lapult, rajta színarany nyakkendőtű. A tű míves darab volt, egyenes vonalán apró kis kövek csücsültek.

-         Köszönöm, igazán nem kellett volna… - motyogtam az orrom alatt, még mindig a kövecseket bámulva.

-         Dehogy nem. Megérdemled. És megölelt, szeretetből, igazi, szívből jövő szeretetből.

-         Én is hoztam. – makogtam.

-         Mit?

-         Ajándékot.

-         Nekem?

-         Nem, magamnak…. Persze, hogy neked.

-         Nem… Nem kellett volna.

-         Tudod, hogy igen. - És előhúztam a zsebemből a dobozt.

-         Boldog szülinapot Yuki.

-         Mi ez?

-         Bontsd csak ki. – mosolyogtam.

Megdöbbenve nézte a dobozban lapuló színes katalógust, és a jegyeket.

-         Ez….

-         Igen az, repülőjegy. Mész nyaralni.

-         De…

-         Nincs de. A szállásod lefoglaltam, a jegyek is ott vannak. Küldök kocsit ami kivisz, és persze van ott még pár meglepetés. Kalandpark, múzeumi belépők, és így tovább.

-         De…

-         Te is mondtad… Megérdemled.

-         Nem, ez nem igaz.

-         Érezd jól magad. – s most én öleltem magamhoz szorosan.

-         Köszönöm. –könnyezte bele a vállamba. - Köszönöm!

-         Hazaértem! – kiabáltam a konyhám falának.

-         Jajj, szia. – jött a válasz a sarokból.

-         Mond, te mégis mit művelsz? – kérdeztem a háttal nekem gubbasztó szőkeségtől.

-         Még nem vagyok kész, túl korán jöttél, Yuki mondta, hogy….. Au basszus..

-         Na ez kezd izgalmas lenni, mit mondott Yuki? – vigyorogtam a konyhaasztalnak dőlve. – Mesélj csak!

-         Semmi semmi. – makogja, - mindjárt megvagyok, addig csukd be a szemed kérleek.

-         Jó.           BECSUKTAM!

Hallottam ahogy feláll, és odajön, finoman megfogja a kezem. Követtem, amerre húzott. Kihúzta a széket, leültetett.

-         Maradj így. – suttogta a fülembe.

-         Rendben. – csuklott el a hangom, magam sem értem miért.

Talán percek teltek el, mikor ismételten odajött, az asztalon koppant valami, majd tányércsörgést hallottam.

-         Kész. Kinyithatod. – suttogta mögülem.

Hószín csipke terítő, rajta középen tányér és azon… torta. Sárgás krém borította, tetején tejszínhab, benne körös körül gyümölcsök sorakoztak.

-         Ez..?

-         Torta. Túró torta, remélem szereted.

-         Ő.. persze, igen szeretem.

-         Akkor jó. – Hallottam ahogy kifújja a levegőt. Megkönnyebbült, de még mindig ideges, feszült.

-         Áfonya és szeder van benne, és a tetejére is tettem.

-         Tettél?

-         Aham, én csináltam. Tudod… én nem tudtam, és, nem volt sok időm, de…

-         Nem értelek.

-         Hát, hogy nem mondtad, miért nem mondtad?

-         Micsodát?

-         Hogy Yuki és te…

-         Hogy mi mi?

-         Hát ma eljött, és elmondta.

-         Mikor járt itt? (a kis áruló)

-         Délelőtt. Elmondta, hogy bulit szervez, és lesz torta, meg minden, és hogy biztos örülnél, ha ott lennék. De én, nem akartam, hisz senkit se ismerek, és nem vagyok az a féle, aki el tud menni ilyen üzleti bulikba, nem az én világom, de akartam adni valamit, hiszen csak boldog szülinapot, meg miegymás.

-         Bolond vagy, tudod?

-         Aham, kezdem felfogni. Nah, meggyújtsam? – Bökött a gyertyára.

-         Persze. – mosolyogtam a könnyeimmel küzdve.

Akkor egy, kettő, három. Boldog szülinapot!

-         Köszönöm Gilbert. Tényleg.

-         Oh nincs vége, van ajándék is. Kérlek ne nevess ki. Sokkal nagyobbat meg szebbet kellene, de tényleg nem volt időm és….

-         Nyugi már, - szorítottam rá a kezére. – Hol van?

-         Tessék, - nyújtotta elém az alig tenyérnyi kis dobozt. – Nah nyisd!

-         Nyitom- nyitom.

Magam is meglepődtem a tartalmán,         hószín marcipán figura…

-         Ne nevess ki. – szipogta. – Csak arra gondoltam, egy torta sem teljes ilyen nélkül, és mivel.. nem tudtam.. tényleg nem…

-         Köszönöm. Tényleg. Gyönyörű.

-         Csak egy medve.

-         Tudom. De akkor is az.

-         Én…

Felálltam a székből, és felé fordultam, szája lefelé görbült, szemeivel a padlót fürkészte.

-         Köszönöm. – szorítottam magamhoz erősen, és már az ingembe könnyezett.

-         Sajnálom.

-         Mégis mit?

-         Hogy csak ennyit adhattam, de majd, kárpótollak, ígérem.

-         Ne sajnáld. Nem is tudod, most mennyit adtál. Sosem kérnék többet. – és már én magam is könnyeztem vele.

Órákig állhattunk a konyha közepén. Ő belém csimpaszkodva, én pedig vele.

Boldog születésnapot Lucius!

Mégis nyaralunk?

-         Mond, van kedved ebédhez?

-         Persze, hova szeretnél menni?

-         Igazából, nem tudom, csak arra gondoltam, jöhetne Yuki is.

-         Tényleg?

-         Persze, hiszen a barátod, és kedves srác, mikor jött, jól elbeszélgettünk. Mesélt rólatok, és…

-         Rólunk?

-         Aham, hogy olyan vagy neki mint egy testvér, hisz együtt nőttetek fel és miegymás. - Miért nem mesélted?

-         Nem kérdezted.

-         Ez is igaz, de mesélhetted volna, hisz ez, fontos. Egy ilyen barát, az, fontos.

-         Igen, igazad van. Ígérem, majd pótoljuk, rendben?

-         Nagyszerű, akkor ebéd?

-         Hát.. várnod kell vele, mert Yuki ment nyaralni.

-         Tényleg?

-         Bizony. Az-az ajándéka. Nyaralás.

-         És, hova ment?

-         Párizsba.

-         Ohh, az szép, az nagyon szép.

-         Jajj, tényleg hisz te…

-         Nem ott éltem, de emlékszem voltunk ott a családdal, nem is egyszer. Anya vett nekem vattacukrot, és emlékszem, az én részem is öcsém ette meg mindig.

-         Miért?

-         Mert utálom a vattacukrot.

-         Hihi, ez édes. És anyud mit szólt?

-         Sose tudta. Titokba tartottuk. Öcsém jól járt, és így, én se bántottam meg anyut.

-         Kedves tőled.

-         Aham. Emlékszem a Miki egérre, meg arra a lüke kacsára is. Voltunk a toronyban. Meseszép a kilátás. Yuki jól fogja érezni magát. Remélem, majd mesél róla.

-         Biztosan. Én még nem voltam.

-         Mi?

-         Még nem jártam ott.

-         Hogyhogy?

-         Hát, nem volt rá alkalmam.. meg az ember egyedül…

-         Mond, voltál egyáltalán valaha nyaralni?

-         Nem emlékszem.

-         Basszus, akkor ezt pótolni kell.

-         Mi?

-         Pótolni, tudod, bepakolunk, fürdő naci miegymás, és irány!

-         Mi?

-         Naná, nem gondolod, hogy egyedül hagylak. Megígértem, hogy kárpótollak. Ha eddig nem volt kivel elmenned, most van, akkor?

-         Akkor?

-         Akkor? Pakolsz?

-         Nem így működik ez…

-         Oh dehogy nem. A cég főnöke is kikapcsolhat néha.

-         És hova menjünk?

-         Hát.. jó kérdés…

-         Na ugye.

-         Válaszd ki te a helyet, és én ígérem, bárhova is böksz, veled tartok.

-         Biztosan ezt szeretnéd?

-         Naná! – nevetett fel.

Három nap és a bőröndök megteltek ruhákkal, naptejjel, és minden szükséges eszközzel. Gil elérte, hogy vigyek fürdőnadrágot, sőt néhány pólót is vetetett velem meg farmert.

/nyárszünet után találkozunk/

Haldokló fények

Az éjszaka még nagyban dolgozott odakinn, a csillagok ragyogtak, a felhők, valahol messze jártak, elmentek másik földek fölé, ahol épp most szakadnak le.

Nem tudtam megmaradni, az ágyam kivetett magából, és a törekvésem, hogy már pedig alszom, csúfos kudarcba fulladt. Ezt a harcot elvesztettem.

Nem tartott soká, csak egy nadrág, póló és pulóver. Semmi extra, hiszen csak sétálni indulok. A lakás békés és csendes, szobája ajtajára néztem, majd végigsimítottam annak finom fényén.

- Majd jövök. – mondtam neki, s bezártam az ajtót, kisétáltam a zöldellő kerten, majd a kapu is követte a párját. Két kattintás.

Kellemes hűvös, olyan jól esős, lágy fuvallat, igazi nyári éjszaka. Csendes az utca, nem jár sok autó, nem verik fel a port. Tiszta a levegő.

Oktalanul bolyongtam, mint egy kisfiú a nagyvárosban, ki életében először lát ilyet… Rácsodálkozik a hullámvasútra, a villódzó cégtáblákra, a zenélő ablakokra, sőt, még az autókra is.

Ismét gyermeknek éreztem magam.

Leültem az utamba eső padra, és bámultam az ég fényeit, melyeket meg-meg bolondított egy-egy fényszóró, sárga lámpafény, vagy kék izzó. Elmerengtem gondolataimban, belekúsztam mélyen, és kerestem az utat, mely kivezet innen. Nem akarom így tovább, és nem értem a miértet, nem tudom, hol rontom el, és körülöttem, miért változik minden. Nem mondhatom, hogy egyedül vagyok, hogy magamra maradtam, hisz ha más nem, egy ember biztosan szeret. Neki fontos, számít a létem. Ő aggódik, néha még helyettem is. De Ő. Rajta nem tudok eligazodni, lehet én vagyok marha, lehet én értek félre, én gondolok másképp, de zavar, fusztrál. Néha minden jó, máskor meg olyan, mint egy pokróc és egy vaddisznó keresztezése. Üvölt, csapkod, fújjol, duzzog, vagy épp, ha úgy tartja kedve, elnémul, és csak megvető pillantásokkal jutalmaz. Én csak igyekszem, szeretném, ha jó lenne. Nekem se egyszerű azon izgulni, hogy most jó-e neki, hogy mi baja, hogy megoldjuk az együtt élésünk problémáit, de ehhez egyedül kevés vagyok. Kellene Ő maga is. Elmondhatná, mi zavarja, hisz ígérte, változik… miért nem látom ennek halvány jelenlétét is? Lehet nálam van a baj, én állok rosszul hozzá? De akkor… mit? Hogyan változzak?

- Mi nyomja a lelkét fiam? – alig érintést kapott a vállam.

Ránéztem a kéz gazdájára, magas, vékony férfi fekete ruhában…fehér nyakrész.

- Jó estét atyám.

- Neked is. Nagyon elméláztál, remélem, nem ijesztettelek meg.

- Nem. Semmi probléma.

- Mi bánt ennyire?

- Tudja. –kezdtem bele mondandómba. – Az Úr elém görget akadályokat, melyeket félek, nem tudok megfelelőképp kezelni. Félek, egyedül kevés vagyok, hogy sose fogom megérteni az okot.

- Nem kell ettől félned fiam, az Úr mindenkit egyformán szeret, az, hogy feladatot kapsz, azért van, mert meg akar bizonyosodni hűségedről. Sosem leszel egyedül, hisz Ő mindig veled lesz.

 - Tudom atyám, de attól tartok egyedül kevés vagyok cipelni a terhet, és nincs segítségem. Néha olyan, mintha egymagam küzdenék egy megfoghatatlan fekete massza ellen, és tartok tőle, hogy nem vagyok elég erős. Úgy érzem, nincs támaszom. Talán… nem is hiányoznék, ha nem lennék.

  

Amikor már a fűszál sem hajlik arrébb jöttödön, akkor kell feladni a harcot, az élet ellen. Sosem győzhetsz… Bármi is történik, a szél ugyanúgy fúj, az eső megsiratja a holt tarlót, megöntözi, a szomjazó földet. A hó lágyan öleli az újuló természetet. Minden éled, és elhal. Forog tovább. Ha egy csillag lehullik az égről, alig páran veszik észre utolsó útját. De túl sokan vannak még odafenn, hogy épp az az egy hiányozzon bárkinek is.

- Tudod jól, hogy nem így működnek a dolgok. Az élet sosem fehér, vagy fekete. Vannak melletted, szeretnek, csak lehet nem jó helyt keresgélsz.

- Nem tudom mi tévő legyek.

- Lucius. Ne hagyd magad el, nem teheted.

Percekig észre se vettem, hogy kimondta a nevem, csak mereven bámultam magam elé…

- Tessék?

- Ne hagyd el magad, mi veled vagyunk.

- Szép kis álca… Mostanság ez a divat?

- Nem akartam saját alakomba megjelenni, különben is küldetésem van épp, csak megéreztem az aurád. Kérlek Lu, tarts ki, rendben?

- Igyekszem, csak néha…

- Tudom jól, ez az emberi sors, de meglásd, nem vagy egyedül. Sose voltál. Láss is ne csak néz, rendben?

Már nem tudtam válaszolni, mert eltűnt. Köddé vált vagy fuvallattá, nem tudom, de ismét magamba voltam.

Gabriell barátom, mond, mit tartogatsz még számomra?