A vadász

…Különös kegyetlenséggel megöltek egy fiatal nőt Tokiyo külvárosában. A rendőrség még nyomoz a tettes vagy tettesek után…

…Kibelezték, majd darabokra szedték azt a tizenhét éves lányt, aki a múlt héten tűnt el. Otthonától nem messze találták meg ma hajnalra virradólag a rendőrök. Erős a gyanú, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban…

…Két férfi holttestét szedték ki a tegnapi nap a csatornából. Mindkettőjükön ugyanolyan sérülések láthatók. A nyomozás lezárásáig, híradónknak megtiltották a részletekről szóló beszámolást. Valószínűsíthetően a sorozatgyilkos csapott le ismét…

- Na jó. - Kapcsoltam ki a tévét. Két hete nem vagyok otthon, és mik nem történnek? Hihetetlen, remélem Gil nem mászkál ki este. Nem lenne jó, ha történne vele valami. Oh tényleg. Mindjárt fel is hívom.

- Szia. Na mi újság otthon?

- Semmi különös. Hiányzol. Ott mi zu? Sokáig ugráltat még az a paprikajancsi?

- Remélem nem. – vihogtam.

- Hát. Én is remélem.

- Hallottad a híreket?

- Jajam. De ne aggódj, én maximum a halálra unásban halok meg.

- Na ne ökörködj. Ne menj ki este az utcára jó?

- Okké - okké anya, nem kell fosni, nem fogok. Csak elmegyek gitárra, aztán haza. Eskü jó leszek.

- Jól van akkor. Megnyugodtam. Figyelj, mennem kell, de holnap hívlak.

- Okké, nincs gond. Túlélem. Nagy fiú vagyok már.

- Esti mesét ne mondjak? – kuncogtam.

- Kapd be, jó?

- Khm.

- Na jó, most hagyd abba te perverz disznó! Inkább aludj!

- Rendben. Akkor holnap.

- Holnap.

- Szeretlek. – bípeget a másik oldal... Már letette… Akkor holnap.

Ehh, gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, de hogy ennyire? Hiányzik ez a kis… szóval igen. Szal itt ez a srác, aki velem él, és nyomatékosítva közölte, neki semmi baja a melegekkel. Engem is elfogadott, így, ahogy vagyok. De azt is kikötötte, hogy addig, amíg tőle nem akarnak semmit. Erre… Hát tényleg nem tudom, mi jár a fejében, hogy mit érez. Lehet csak én vagyok úgy vele, hogy.. oké, kötődik hozzám, ez valamilyen szinten természetes, de ez már több annál. Néha úgy érzem, hogy…

Rá kell jönnöm, hogy szeretem, hogy vágyom a közelségére, az érintésére, hogy jó érzés magam mellett tudni éjszaka. Még így is, hogy igazából nincs köztünk semmi, nekem ez tökéletesen megfelel. Lehet lépnem kéne? Talán ha hazamegyek… igen, hisz csókkal váltunk, joggal fogadnám, és talán nem tolna el, talán neki is…

Badarság. Megint csak reménykedek, meg képzelgek.

…Újabb rejtélyes gyilkosságok történtek a múlt héten, a rendőrség töretlenül nyomoz, a brutális kegyetlenséggel ölő sorozatgyilkos után. Három kibelezett, feltrancsírozott áldozatot találtak egy külvárosi szemetesben…

Jobb ha nem nézek tévét. Ez borzalom. Ki képes ilyenekre? Nagyon remélem Gilnek semmi baja nem esett. Bár minden nap beszélünk, de akkor is.

Holnap indulok haza. El se hiszem, de komolyan. Az igazat megvallva, nem volt olyan rossz ez az egy hónap. Sokat mászkáltam, beszéltem, de meglett az eredménye. Megkötöttük a szerződést, és azt hiszem ez a pasas, egész jófej. A végére egész jól összebarátkoztunk. A háza meseszép, az ellátás kifogástalan, és a kaja sem volt rossz. Rég jártam Kínában, szeretem ezt az országot. Jó volt újra látni, de azért… hazahúz a szívem.

Boldogan csomagoltam, készítettem ki a bőröndöt. Szállásadóm, különleges vacsorával búcsúzott, melyen mindannyian részt vettünk. Borozgattunk, beszélgettünk, jó kis este volt. Bár nem maradtam sokáig, hisz minél hamarabb el akartam indulni haza, hogy még ébren találjam… de azért igazán élveztem.

Hazafelé az úton párszor meg kellett állnom, magamba vedeltem egy liter kávét legalább. Majd leragadt a szemem. Nem lenne jó muri, csattanni valakivel. Nincs humorom korházban, gépek közt tengődni. Jobb, ha ébren maradok, tiszta fejjel, mert… haza kell mennem.

Kissé elcsúsztam. Hajnali egy volt, mire a kapuhoz értem. Nah ennyit arról, hogy ébren találjam. Óvatosan nyitottam kaput, és cuccoltam be. Mikor kész voltam, úgy döntöttem, ha nem is ébren, de látnom kell Őt. Így benyitottam az ajtón. Nem volt az ágyban. Hol lehet?

Felkutattam utána az egész házat, de semmi. Még a kertben is megnéztem, de hiába.

Hol vaagy? Basszus.

Idegesen ültem le az előszoba kanapéján, megpróbáltam hívni, de ki volt kapcsolva. Remek basszus, miért is lenne ilyen egyszerű?

Azt hiszem elbóbiskoltam, a zárban csörgő kulcs zajára riadtam. Megjött. Az ajtóban állt. Felismertem a tekintetet, a vad fújtatást. Vér szagától bűzlött. A vörös cseppek követték végig a kockakövön. Ne! Az nem lehet hogy Te? Atya ég, mit tettél?

Tudtam jól, hogy hozhatom vissza, már volt rutinom. De eddig sose gondoltam, hogy… basszus Lu, ennyire nem lehetsz…

Most döbbentem csak rá, mennyire össze vagyunk kötve. Miattam van.

Nem telt sok időbe, hogy visszatérjen. Lábából kifogyott az erő. Összecsuklott volna, ha nem kapok a derekára. Döbbent fejjel nézett saját véres kezére. Minden porcikája remegett.

- Mit tettem? Úr Isten, mit tettem?

- Ssss. – csitítottam. – Sajnálom, az én hibám, kérlek, ne haragudj. – csókoltam a nyakába.

- Miit?

- Nem te. Nem tehetsz róla. Az a dühöngő vadállat volt, aki szabadon garázdálkodik, ha nincs ami lefogja. Csakis én tehetek erről. Nem. Nem tudtam, hogy én vagyok az, aki féken tarja. Hogy a közelemben nem kel életre. Hogy én vagyok a kapocs, ami kettőnket összeköt. Soha nem gondoltam, hogy ilyen hibát vétek. Nyugodj meg. Most szépen, letusolunk jó?

Bólogatott, és lassú léptekkel, kisebb segítséggel, bejutottunk a fürdőbe. Levettem a ruháit, majd a sajátomat is. Jobbnak láttam ezt a koncepciót, mivel magától, féltem, hogy nem tud megállni a zuhanyban. Nem akartam, hogy elessen. Leültettem a kis tükrös asztalra, majd megnyitottam a vizet. Megvártam, még a hőfok mindkettőnk számára ideális nem lesz, és elindultam hozzá.

- Gyere. – nyújtottam a kezem felé.

Nem nézet rám, a falat bámulta. Tudom mennyire kellemetlen lehet neki ez az állapot, és azt is, hogy most teljesen össze van zavarodva.

- Gil. – simítottam meg a haját. – Néz rám, kérlek. – és az állára csúsztattam a kezem.

Rám emelte könnyes tekintetét.

- Nem a te hibád. Soha többé nem fog megtörténni. Alszunk egyet, és holnap megbeszéljük jó?

Nem szólt, csak nézett engem. Megcsókoltam a homlokát, és magamhoz öleltem.

- Nem lesz semmi baj. Mostmár itt vagyok.

- Hiányoztál. – sóhajtotta.

- Tudom. Sajnálom.

Átkarolta a nyakamat és az orrával az enyémet érintette.

- Már jobb.

Némi buzdítás után, a zuhany alatt voltunk. Nézte, ahogy a lefolyó magába szippantja a vöröses vizet. Hosszú időbe telt lemosni a szennyet, de attól még a lelke… összetört, nem tudom, mikor lesz képes újra vidáman a tükörbe nézni. Még akkor is, ha öntudatán kívül tette, amit, de… a saját kezeivel vetett véget, ki tudja hány emberi életnek.

Meg kell tanulnunk együtt élni. Meg kell tanulnia kontrolálni, irányítani a másik felét.

Nem tudom még, hogyan, de közösen, ezt is megoldjuk. Hiszek benne.

Búcsú

Hát meg kell valljam, nem vagyok egy sportember. Ez a kis hülye ott ugrált mellettem egész hazáig. Pattogott, mint valami túlhúzott búgócsiga. Én meg… alig vonszoltam magam. Nem vagyok én ehhez szokva. Túlságosan elkényelmesedtem a kocsitól. Sportolnom kéne? Meglehet.

Totál nyomott fejjel kúsztam a zuhany alá, jól esett a meleg, kissé átfagytam a hűvös szélben. Monoton mozgással vettem magamra kedvenc pizsamám, majd nekiindultam bevackolni magam az ágyba. Már épp leültem, mikor kopogtak.

- Tessék.

- Alszol?

- Nem. Gyere csak.

Becsoszogott a fehér kis mamuszában, amit nemrég vettem neki, mert rossz volt nézni, hogy a mezítlábas talpacskáival a hideg kövön mászkál. Szájában a fogkeféjével leült az ágyam szélére.

- Auokoreunomoudod?

- Tessék?

Kivette a szájából a kefét.

- Akkor elmondod?

Ehhh. Azt hittem megúszom ezt a dolgot, de tévedtem.

- Hát…

- Megigérteed. – nézett rám elesett fejjel.

- Igen. Igazad van. – sóhajtottam.

- Na bökd ki! Volt begyszó, meg miegymás, szóval…

- Oké oké. De előbb add ezt ide. – szedtem ki a kezéből a fogkefét. Majd a szája sarkán letöröltem a ragacsos fehérséget. – Így.

- Szóval? – mosolygott.

- Szóval. Még valamikor múlt héten, vagy előtte... nem is tudom pontosan, de lényegtelen. Szóval van egy nagyon befolyásos, gazdag ügyfelünk, akivel végre sikerült egyezségre jutnunk. Persze nem szerződés aláírásra, de elértük, hogy leüljön velünk tárgyalni. Viszont vannak kitételei. Először is az, hogy mi megyünk hozzá, a házába, és ott tárgyalunk. Meg kell mutatnunk neki a szóban forgó ingatlanokat és területeket. Mindegyiket személyesen fel kell vele keresnünk, hogy megnézze, és ezeken, az utakon mondanánk el a koncepciókat, mutatnánk a terveket, és ajánlanánk az esetleges befektetési dolgokat.

- Ennyi?

- Nagyjából.

- Hát baszod. – röhögött, és kifeküdt mellém az ágyon. – Te nem vagy komplett tudod? Én már azt hittem, hogy valami kibaszott ordenálé problémád van, olyan hetedhét országra szólós, fingom sincs hogy oldom meg, mert egy világ sorsa múlik rajta cucc. Erre, csak egy elkényeztetett milliárdost kell körbenyalogatni. Komolyan behalok rajtad.

- De…

- Nemár Lu. Ne szívd már ezeket így fel. – közelebb csúszott. – Mi ezzel a gond? Elleszel pár napot, azt kész. Túlélem. Nem vagyunk összekötve. Nincs gáz.

- Ez igaz. – sóhajtottam. – Csak Kínába kell utazni.

- Rendben. Szal nem leszel az országban. Nincs para. Majd írok sms-t, vagy tudom is én, beszélünk esténként két szót

- Körülbelül egy hónap. – nyögtem ki végre nagy nehezen.

- Ohh. – akadt meg a lélegzete egy pár percre. – Hát oké. – elhalkult.

- Gil, én… próbáltam elérni, hogy jöhess, hogy velem légy, de…

- Nincs gond. Elleszek.

- De.

- Jól van. Nyugi. – simított végig a hajamon.

- Sajnálom. – fogtam két tenyerem közé az arcát, majd csókot adtam a homlokára.

- Tudom. – szipogta.

- Ne… - kezdem bele, de már késő volt. Éreztem a tenyeremre kúszó sós cseppeket. – Igyekszem haza, jó? – nyugtatgattam. – Hívlak, meg majd e-mailen tartjuk a kapcsolatot. Még vebkamerázom is veled, csak ne sírj.

- Mikor?

- Hétfőn indulok.

- Jó. – bújt hozzám, mint egy kisgyerek.

Én simogattam a feje tetejét, és a vállát, majd mikor elhalkult a sírás, megkérdeztem:

- Velem alszol?

Csak bólogatott, és bekúszott a takaró alá.

Ez a hét olyan gyorsan telt, hogy el sem hiszem. Gyűlöltem magam azért, hogy minden nap jóval kilenc után szabadultam, de leginkább azért, hogy még szombaton is dolgoznom kellett. Gil bezárkózott. Mire megérkeztem, már aludt, nem beszéltünk egész héten, és én elmondhatatlanul ramatyul éreztem magam. Vele akartam lenni, kárpótolni, vagy legalább egy kicsit… De nem jött ki úgy a lépés.

Vasárnapom ráment a pakolásra és a telefonokra. A pontos indulást egyeztettem, és az egyéb formaságokat. Megint este lett, mire a bőrönd készen állt az indulásra. Felhúztam az órát hajnali 4-re, és elindultam Gil szobája felé. Nem jött ki fény, így halkan kopogtam, de válasz se jött. Óvatosan nyitottam be. Háttal nekem feküdt, nem mozdult. Szuszogása egyenletes volt.

- Alszol? – suttogtam, de nem jött felelet. Nem akartam felkelteni, bár éreztem, hogy csak szimulál. Valamiért úgy voltam vele, neki lehet így jobb. Ráhagytam.

- Majd hívlak, ha odaértem. – és becsuktam az ajtaját.

Fájdalmasan korán rikácsolt az óra. Egy csontom se kívánta ezt az utat, de muszáj. Csendesen, mint egy jól idomított betörő, kisomfordáltam a bőröndökkel, meg a cuccokkal. Kabátot húztam, majd elindultam a kocsi felé. A csomagtartóba behelyeztem mindent, majd visszaindultam a kézi táskámért, meg a laptopért. Már a kertkaput nyitottam...

- Várj. – Ordibálta, miközben mezítláb, egy szál gatyába kicsattogott hozzám.

- Megőrültél? – kiáltottam rá. – Meg fogsz fagyni, hajnali négy óra van, és legalább minúúsz SOKK fok. Tüdőgyulladást kapsz te kis hülye!

- Én… - szipogott.

Odacsoszogott hozzám, és átkarolta a nyakam.

- Leszarom. – suttogta.

- Ne haragudj. – öleltem át. Tényleg mérges voltam rá, nem akarom, hogy megfázzon, de túlreagáltam.

- Fátylat rá. Nem mehetsz búcsú nélkül, tudod?

- Este el akartam, csak…

- Tudom. Még nem voltam kész.

- Akkor?

- Vigyázz magadra. – szorított rám.

- Hívlak majd.

- Jól van. – ereszkedett vissza a talajra.

- Mennem kell. – néztem a könnyes szemeibe, és elszorult a szívem.

- Várni foglak. – csókolt meg. Puha volt és meleg. Száraz, mégis egész testem belebizsergett. Az ajkait kaptam sajátomra. Mindenre számítottam csak erre nem. Hosszan engedett csak el.

- Sietek. – nyögtem ki a sok apró csók közt, amikkel jutalmaztam. – Sietek. – és a homloka is kapott egyet.

Szomorúan nézett, ahogy kiálltam, és elindultam. A kertkapuból még integetett, majd visszaszaladt a házba.

Ha most nem kap tüdőgyulladást, akkor soha.

Castanea

Ez a nap pocsék. Nem elég, hogy hétfő van, és lassan elmúlt négy óra, és én még mindig nem ettem egy falatot se, de…

Utálom a hétfőket!

Hála drága Yuki barátomnak, aki jótékonyan eltűnt, és se híre, se hamva, még elérni sem lehet, itt ülök nyakig a slamasztikába. Egy jó nevű cég ügyvezetőjével lenne tárgyalásunk a jövő héten. Hogy ez miért rossz? Neem az. Csupán az a problémám ezzel, hogy Kínába kéne utaznom. Nem egy pár napra, hanem legalább egy hónapra, ha nem többre…

Minden meseszép és madárfüttyös lenne, ha meg tudnám oldani a helyettesítést… de nem tudom, mert az egyetlen ember… Na mindegy. Szal reggel óta azon igyekszem, hogy el tudjam érni drága lakótársam velem utazását… Nem jutottam sehova.

Fogalmam sincs, hogy közlöm vele, hogy egy hónapra elmegyek, Ő meg marad otthon egymaga. Nem fog örülni. Nagyon nem.

Talán, ha vennék neki valamit, valami szépet, hogy megenyhüljön. Tuti ideges lesz, és kiakad, és kiabálni fog. Nem akarom, ma nincs szükségem további negatív impulzusra.

A papírhalmok egyre gyűlnek előttem, és várom a hívást, hogy megoldható-e plusz egy fő elszállásolása.

Nem akar csörögni ez a vacak, a fene egye meg.

Mi lenne, ha én magam hotelben szállnék, és akkor jöhetne? Átköltöznénk kis időre Kínába, aztán meglennénk ott mi.

Ehh… az a baj, hogy a vendéglátónk ragaszkodik ahhoz, hogy nála szálljunk meg. Az Ő, vagyis az ügyintézők jóindulatára vagyok bízva.

De, hogy magyarázom meg, hogy egy európai férfit viszek magammal, azt nem tudom…

A csípős, hideg szél keresztül fújt a vékony szövetkabátomon. Belevacogtam az érzésbe. Utálok fázni. Nincs olyan késő, mégis már csak a lámpák kékes fényei vezetnek az autómhoz. A hosszú parkolóban már nincsenek sokan. Két árván maradt négykerekű vár a gazdájára. Valószínűleg, hiába. Talán majd holnap hazaviszik őket. Én voltam az utolsó. Zártam az ajtót, és intettem a takarítóknak.

Idegesen kutatok a zsebembe, egyiket a másik után feltúrom. Hol a kulcsom?

Ez nem a te napod Lucius. Tudtam én, hogy nem a legbriliánsabb ötleteim egyike, hogy külön szedem az irodai és a lakás kulcsokat. Most mehetek vissza.

Nem mondanám, hogy meleg volt a kocsimban, de a motor beindítása után, félúton, már elég tűrhető volt. Csekélyke fény szűrődött ki az ablakon. Valószínű tévézik. Jól van Lu, végy nagy levegőt, és készülj a harcra.

Bentről kellemes meleg áradt, mikor kinyitottam az ajtót. Meglepett, hisz még nem volt időm a fűtéssel foglalkozni.

- Szia. Hazajöttem!

- Jajj, szia! – ugrott fel a kanapéról és nagy mosoly kíséretében jött elém.

- Mi az? – néztem rá, kicsit döbbent fejjel.

- Ö.. semmi csak. – nézett félre. Azt hiszem el is pirult.

- Hiányoztam? – mosolyogtam meg.

- Ühüm. – bólogatott. – Figyi, remélem nem baj, de begyújtottam. Hűvös volt már a lakásban.

- Dehogy baj. Levettél a vállamról egy gondot. – megsimítottam a fejét, és lehajoltam hogy levegyem a cipőm. Megfogta a kezem.

- Mi az? – néztem rá kérdőn.

- Tudod én…

- Mi a baj? Bökd már ki! Összetörtél valamit? Vagy baj van? Mond el bátran, nem leszek mérges, esküszöm.

- Biztos?

- Persze biztos. Na mi történt?

- Én csak…

- Naaa… Mi tört össze?

- Semmi, vagyis de, de most nem arról van szó. Tudom, hogy fáradt vagy meg minden, de kérnék valamit.

- Micsodát?

- Így maradnál?

- Hmm?

- Öt perc és felöltözöm.

- Jól van. – sóhajtottam. – Hova szeretnél menni?

- Csak sétálni.

- Akkor várlak.

Öt perc se volt, és már trappolt is le az emeletről a fekete sportcipőjében meg a kis vékony dzsekijében, amit valamikor tavasszal vettünk.

- Nem fogsz így fázni?

- Nem hiszem. – vihorászott. – Én nem vagyok olyan fagyos, mint egyesek. – és megböködte az oldalam.

- Szépen vagyunk. – nevettem. – ezért még kapsz.

Elindultunk. A hideg szélben, a kertkapun túljutva, megálltam.

- Rossz rádnézni. – közöltem, miközben felhúztam az álláig a kabátot. – Így. – veregettem meg a vállát.

- Jobban érzed magad?

- Miért?

- Hát, hogy most beeszkimósodtam miattad. Elfelejted, hogy én nem fázok.

- Tudod mit? – néztem rá szigorúan. – Inkább azt mond meg, merre menjünk.

- Város, kirakatok?

- Legyen. Mond, nem vagy éhes?

- Tudnék enni.

- Akkor menjünk.

- Mond.

- Hmm?

- Ettél ma már valamit?

- Öhm. Nemigazán.

- Na szép, aztán csodálkozol, hogy megfagysz.

- Tessék?

- Kérlek. Legalább délben szakíts annyi időt magadra, hogy eszel. Én nem akarom, hogy bajod essen.

- Rendben. Ne haragudj. – aggódik értem?

- Semmi. Csak ígérd, oki?

- Begyszó.

- Akkor jó.

- Jujj, odanézz! – tapogatta az egyik kirakatot.

- Micsodát?

- Azt ott, a gitárt. Olyan szép.

- Hmm, tényleg az.

- Tudod. Voltam órán.

- Mikor?

- Az nem lényeg. Voltam, és nagyon tetszett, a tanár azt mondta, ügyes vagyok, és jó lenne, ha rendszeresen bejárnék.

- Örülök, hogy végül elmentél.

- Hát. Unalmas minden nap csak otthon ülnöm. Igazad volt, mikor azt mondtad, kell valami hobby, vagy elfoglaltság. Hogy jobban teljen.

- Így van. És amit vettem gitárt, az nem jó?

- Hát…

- Szóval nem. Akkor majd munkából hazafelé megveszem Neked ezt.

- Tényleg? De…

- Aham. Ha ezt szeretnéd.

- De baromi drága.

- Megoldom, oké? Nem fogok miatta tönkremenni.

- Köszi. – simított végig a karomon.

- Szívesen.

Vacsi után, hazafelé, kerülővel mentünk, mert úgy döntöttünk, a park este, biztosan szép. Igazunk volt. Jól esett a fák látványa, és a finoman megmunkált padoké. Az apró kis kőtörmelékkel felszórt úton haladtunk.

- Gyereee. – kiáltotta és a kezemet fogva berángatott az erdőbe.

- Nyugi már, hova szaladsz? Ott neves a talaj és beázik a cipőm, nemáár….

- Mi?

- Semmi. – mosolyogtam. Csillogott a szeme. Olyan rég láttam ilyen felelőtlen boldognak. Leguggolt az egyik fa tövében, és kutatni kezdett az avar közt. Megálltam felette, és néztem.

- Mit keresel?

- Segítesz?

- Mit?

- Na. Ne állj már ott olyan bambán. – megfogta a kezem és lehúzott. Jól esőn meleg volt a tenyere, sőt forró, a saját hideg kezemhez képest… tényleg nem fázott, arca piros volt, érintése… még mindig fogott egyik kezével, a másikkal az avar közt matatott.

- Mit keresünk?

- Megvan! – kiáltott és a tenyerembe helyezte a kis barna gombócot.

- Hümm? – néztem rá kérdőn.

- Ne mond, hogy gyerekkorodban a szüleid…. – sóhajtott. – szóval. Tudod mikor kicsik voltunk anya mindig elvitt minket a közeli parkba sétálni. Az öcsémmel hintáztunk, meg futkostunk, aztán mindig elmentünk gesztenyét szedni. Igaz nálunk másféle terem, de azért remélem, ez is megteszi.

- Micsodát?

- Hát, tudod anya, mindig azt mondta, hogy ősszel az első gesztenyéd meg kell tartani. Tedd a zsebedbe, és akkor egész télen nem fogsz fázni. Úgy gondoltam, hogy Neked ez jól jön.

- Zsebre?

- Bizony. – bólogatott. – De vigyázz rá nagyon. Megóv a hidegtől.

- Rendben. – zsebre dugtam.

- Lucius.

- Tessék? – néztem a szemeibe.

Végigsimított a hajamon, majd egészen közel hajolt. – Mi bánt? – suttogta.

- Nincs semmi.

- Érzem. Megint Yu…. – nyelt egyet. – Elmondod? Kérlek.

- Semmi komoly.

- Ne csináld. – húzott fel, és közben magához is. Szorosan ölelt, egyik kezét a derekamra szorította, másikat a vállamra tette. – Kérlek.

- Otthon. – suttogtam.

- Ígéred?

- Ígérem.

- Akkor otthon. – és elindult hazafelé. Jobb kezem még mindig birtokolta. Nem zavart.

Mesélt a gesztenyevadászatokról, és arról, hogyha szerencséjük volt, találtak szelíd fajtát is, amit anyukájuk otthon megcsinált nekik, és hogy az jujj de finom. Mesélt az öcsikéjéről, aki rendkívül jófej kölyök. Hogy őt idézzem, ahhoz képest, hogy csak egy kis padlócirkáló, egész szerethető. Miért érzem úgy, hogy nem szereti a gyerekeket? Jó volt hallgatni, jó volt vele lenni… Jó volt… Fogni a kezét.