Csengőszó

…A rideg, sötét ágak lengedeznek a csípős szélben, fütyülő zenéje messze elhallik. Körüllengi az erdőt a némaság. Tél van. Nem mozognak a mókusok, nem ugrálnak ide s tova az ágakon, nem majszolnak makkot a fák odvában. Alszik a természet. Meleg vackában pihen az élet. Fagyos takaró óvja álmát.
Háborítatlan, hófehér természet, puha lágy jégség, apró pici pelyhek. Ismét havazik. Lágyan hullámzik a szélben, táncot járva, csengve, zenélve, még végül megpihen odalenn. Ág reccsen, nem bírja súlyát, hoppan a lepel s takarja párját.

Templomharang szűrődik be a fák közé, hajnal van, a városban alszanak a házak, ablakszemük csukva, nem világlik lámpafény.

Fagyott a csermely, nem mozdul sodra, lágyan takarja a fagynak burokja. Kelő nap süti leplét, ragyogva csillatag. Sugara ereje nem olvaszt takarót, csak fényárba úsztatja az ódon erdőt.

Vakító fehérség, lombtalan, zúzmarás ágak…

Hóvirág nyílik ablakomon, persze csak gyermeki képzeletem súgja ezt. Jégvirág. Igencsak rég láttam ilyet.

Izgatottan keltem, némán osonva léptem ki szobám ajtaján. Még a ruháim is oly csendben húztam magamra, mint egy házasságtörő, nehogy a férj megtudja, hogy az asszony mit tett az éjjel.

Karácsonyi manót játszom. Sose volt még erre példa, de egyszer ezt is el kell kezdeni. Talán hagyományt teremtünk, talán nem, de szeretném, ha méltóképp, az Ő szájíze szerint lenne eltöltve ez az ünnep.

Sose vettem ilyenkor tűlevelűt, és megvallom őszintén, nem is tudom, hogy lóduljak neki eme kalandnak, de szerencsére, vannak ismerőseim. Egy barátom ajánlott egy külvárosi piacot, ahol árulnak efféle fákat. Elmondta, mit kell nézzek, és hogyan válasszak, nehogy átverjenek.

Szerencsémre azért itthon is vannak néhányan, akik megünneplik eme ünnepet. Én valahogy eddig, nem éreztem rá késztetést. Most, hogy van kivel, és miért, így természetesnek vettem, hogy csempésszek neki egy kis hazai, otthoni hangulatot.

Az égig magasodó tűlevelűek között sétálva, egyszercsak szembetalálkoztam a tökéletes darabbal. Haragoszöld, sűrű levelű, kerekded fenyő volt, olyan két méteres, illata lenyűgöző, finom, friss, kissé kesernyés. Az eladónál érdeklődtem kiszemeltem áráról, majd némi alkudozás után, boldogan csomagoltattam be a zsákmányom. Megkértem, hogy tegye hátra, míg én megveszem az apróbb kellékeket, s ő mosolyogva eleget tett kérésemnek.

A vásárban tovább haladva, lenyűgözött a fényáradat. Megannyi színes világító, villogó égő, csillogó díszek, aranyszín és ezüst füzérek. Bordó és arany mellett döntöttem. Ekképp vettem meg mindent. Majdnem dél volt, mire mindent beszereztem. Felmálháztam az autómat és elindultam haza. Tudtam jól, hogy Gil ilyenkor már gitáron van, így bíztam benne, hogy üres a ház.

Szerencsém volt. Gyorsan rámoltam ki minden hozzávalót, tettem az előtérbe a hatalmas zöldet, és nekiláttam életem első karácsonyfa díszítésének. Nem is olyan rossz muri ez, mosolyogtam magamban, miközben felakasztottam az utolsó angyalkát is. Még a végén, rendszert csinálunk belőle. Tetszett a szememnek a végeredmény, kellőképp díszes, de mégsem agyonzsúfolt. Kacsa a sütőben, ajándékok a fa alatt. Szerencsémre a csomagolással nem kellett vesződnöm, azt a boltban elintézték helyettem. Ahogy az óra elütötte a hatot, a szívem a torkomba kezdett dobogni. Tudtam jól, bármelyik pillanatban megérkezhet. Már huszadjára álltam meg a tükör előtt és igazítottam meg a hajam. Nyakkendőm minden alkalommal szorosabbra és szorosabbra húztam. Mire megláttam a kertkapuba, már nem kaptam levegőt.

Elészaladtam.

- Hát te? – nézett rám kérdőn egy aprócska mosollyal a szája sarkában. Joggal lepődött meg, hisz azt mondtam neki, ma sokáig leszek benn, erre én üdvözlöm.

- Eléd jöttem. – mosolyogtam. – Kérlek, csukd be a szemed, és kövess.

Minden nélkül tette, amit mondtam, szorosan fogta a kezem, és bátortalan léptekkel csoszogott utánam.

- Kinyithatod. – suttogtam már mögüle, finoman a derekára karolva.

Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki belőle hang. Némán, megrekedt valahol. Szemeiben tükrözött az égők színes játéka. Nagyot nyelve szorított rá a kezemre.

- Ez!!

- Tetszik?

- Csodálatos.

- Nagyszerű. – mondtam ki vidáman, némi szusszanás közepette. – Csináltam vacsit. Gyere.

S jött, közbe szemeivel pásztázta a feldíszített otthonunk, figyelte a füzéreket, a fa alatt heverő vörösded csomagolásban lapuló dobozokat, és a lágyan pislákoló gyertyákat. Az asztalhoz érve újra rámszorított, puhán ölelt magához, majd egy lágy csók kíséretében köszönte meg.

A vacsora elfogyasztása után, a kezét fogva vittem a fa alá.

- Akkor most?

- Hmm?

- Hogyan tovább? – mosolyogtam.

- Őhm, ilyenkor szoktunk énekelni.

- Szeretnél?

- Nem szükséges. – nevetett. – Ezt a részt, nyugodtan kihagyhatjuk.

- Akkor?

- Csengő.

- Micsoda?

- Csengő. Tudod, anya mindig csengetett, egy apró kis rézcsengőn, hogy megjött a Jézuska és lehet jönni, feldúlni a lakást, meg csomagoló papírt tépdelni.

- Érteem, akkor, hmm. – bajba voltam. Erre igazából nem számoltam, pedig utána olvastam, de ez… nem volt írva. Nem hoztam csengőt. Nincs nálunk… Összeszorult a szívem, a tenyerem elkezdett izzadni. Észrevehette, mert nekiindult a szobájának.

Sajnálkozó tekintettel néztem rá, mikor visszatért.

- Semmi gond! – simított végig a karomon. – Én is készültem. – és a tenyerembe csúsztatta a rézszín kis harangot.

Az aprócska bimm-bamm rekedtes rézízű szólamára útnak indultak könnyeim.

Nem voltam egyedül. A kisharang puhán csörömpölve huppant a krémszínű szőnyegen. Ajkai érintésére kiengedtem kezemből. Forrón csókolt, kezeit csípőm köré fonta.

- Akkor bontunk? – tettem fel a kérdést, miközben nyakára csókoltam.

- Pill. – pirult bele, és nekilódult a szobája ajtaja felé.

- Hová?

- Nyugi, mindjárt re! – kiáltotta az ajtóból.

Mosolyogva baktatott vissza a kezében feltornyozva a masnis dobozokkal.

- Nem kellett volna…

- Dehogynem. Tudtam, hogy sunnyogsz valamiben, és nem akartam adósod lenni.

- Nem lettél volna, ez…

- Tudom, de szerettem volna. Kezd te jó?

- Rendben.

A legfelső dobozt kezdtem neki bontani, szemeivel engem fürkészet, az arcomat és a kezeimet felváltva. Várta a reakcióm.

Puha sárgás színű mamusz belül fehér bodros béléssel.

- Nah? – mosolygott.

- Köszönöm. – mosolyogtam, - bár, nem nekem szokásom mezítláb futkosni az utcakövön.

Vihogott, kezeit a hasára tapasztotta, és elfetrengett a szőnyegen.

- Neked való ez. Olyan öreg emberes.

- Na szép. – legyintettem rá, mintha meg akarnám csapni. Ő meg elhúzódva fogta a fejét jajgatva.

- Te jössz. – böktem rá.

Némi hatásszünetet követően nekilódult az aranyszín masni bontásának, szemei elkerekedtek, mikor meglátta a benne lapuló hangszert.

- Jézusom. – hüledezett.

- Megígértem nem?

- De hát, ez. Jesszus, nem kellett volna, ez kész vagyon!

- Ugyan. – legyintettem.

- Köszönöm. – szipogott. – Te jössz.

A következő csomagban finom tapintású, bordó ing lapult, rajta vékony csíkban sárga szövés. Hozzá arany nyakkendő, és egy bordó zsebkendő.

- Ez gyönyörű.

- Örülök, hogy tetszik. Tudod, kellett már az újítás. Mindig olyan görcsös vagy. Fehér vagy szürke, egyhangú ing, semmi vidámság, semmi minta vagy ilyenek. Gondoltam, hátha, szívesen hordanád.

- Igazán tetszik, tényleg. Igazad van. Nem is vettem észre, hogy nincsenek mintás ingjeim.

- Mostmár lesz.

- Igen. Lesz bizony. – mosolyogtam rá.

  

Hosszan ültünk még a puha szőnyegen, és bontogattuk az ajándékokat. Nevetve, beszélgetve, egymás arcát figyelve. Ő hozzám bújt, én átkaroltam. Puhán adtam csókot az aranyszín fürtjei közé, majd figyeltük a szikrázó fényeket.

Boldog Karácsonyt Gil! Boldog Karácsonyt.

Kiscipők az ablakban

Sose feledem a napot, mikor életemben először láttam havat. Az eddigi otthonom melegebb részen feküdt, így a telek inkább csak hűvösebbek, esősebbek voltak, de hó, az sose volt. Mikor a nevelőnők meséltek a havas téli történetekről, hogy jött az angyalka, aki karácsonyfát csempészett a nappali közepében, és minden földi jóval díszítette, nem tudtam elképzelni, milyen is az.

Ez az év különleges volt. Magam mögött hagytam a sárga falakat. Kicsit savanyú szájízzel, és egy könnycseppel a szememben. Szerettem a dadám. Kedves, mosolygós, megértő asszony volt. S bár sok gyermekre kellett felügyelnie, velem, mindig kivételezett egy picit. Lefekvés előtt meleg pogácsát hozott apró rongyszalvétában, és mindig megsimogatta a fejem. Nem voltam egyedül, Yuki mindig mellettem volt. Sokszor együtt aludtunk, mert félt a villámtól. Amim volt megosztottam Vele.

Egy napon egy család jött. Magas, testes férfi kísérte balján a vékonyka vörös nőt. Mosolya lágy volt, vonásain látszott, hogy sokat megélt, mégis örömmel nézett a világra. Őt választották. Naponta bejártak, hol egyik, hol másik, hol mindketten, és szokták egymás társaságát. Elmentek sétálni, volt, hogy kimehettek egész napokra a falakon kívül. Tudtam jól, eljön az a pillanat, mikor már nem jönnek vissza többé. Mikor senki se látta, könnyesre sírtam a kispárnám. Nehéz volt elfogadni, hogy az egyetlen barátom, de inkább a testvérem, magamra hagy egy életre. A búcsúnk túl gyors volt, én pedig túl buta, hogy elmondjam, mit is érzek. De hát csak hét éves voltam. Az ember ilyen idős korában, normál esetben a kiskocsit tologatja a szőnyegen, vagy a legnagyobb baja, hogy nem kap csokit anyától a szupermarketben. Nekem el kellett veszítenem az egyetlen embert, akit szeretek.

Az udvaron állt, a dadánk kísérte ki, szépen felöltöztetve, kezében egy megkopott kistáska, benne a saját holmiijai. Nem sok minden, csak pár mesekönyv meg egy öreg tűzoltó autó.

A hölgy jött érte, megcsókolta a homlokát, majd a kis kezét megfogva, kisétáltak a kapun. Nem engedtek hozzá. Az ablakból bámultam, és igyekeztem nem elsírni magam. Mikor kikanyarodott, intettem Neki, de nem hiszem, hogy látta volna…

Nehéz idők jöttek, túl nehezek. A hiánya egyre elviselhetetlenebb volt. A többiekkel képtelen voltam kapcsolatot tartani.

Tizennyolc. Nagy szám, az ember életében, az enyémben is az volt. A nap, mikor elhagyom a falakat. Dadám szorosan ölelt magához, majd némi pénzt a zsebembe csúsztatva, kiengedett.

Végigfutott az emlékeim közt a kép, mit oly rég láttam.

Minden olyan zord volt, hideg és barátságtalan. Az emberek gorombák, az utcák sötétek és hidegek. Tehervonatokon szálltam meg, mik voltak, hogy elindultak velem, az ismeretlenbe. Volt nap, hogy azt se tudtam, hol vagyok, s éheztem. Volt, hogy megsajnáltak, és adtak némi meleg ételt.

Furcsa a hó. Fehér és hideg. Ha bőrödhöz ér éget, majd cseppé változik. Fehér eső. Tán ez a legjobb szó rá.

Nem volt nagy város, alig pár lelkes, de az emberek itt, mosolyogtak. Kaptam kalácsot és langyos kakaót. A templom harangja lágyan bimm-bammolt, s énekszó csendült fel.

Ismerős volt a dallam, még nagyon régről, mikor hasonló éjszakákon a dadám énekelte ezt nekünk. Sose tudtam mire vélni, de tetszett a hangzása.

Kisgyermekek álltak körbe egy hatalmas zöld levelűt, mely telis tele volt csillogó díszekkel.

Énekelték az ismerős dallamot, s a lelkem megérintette valami. Emlékeztem a mesére, melyben erről szóltak, hogy emberek megünneplik ezt a napot, mikor Isten fia megszületett a földön. Szóval, ilyen ez…

Gyönyörű este, teli fényekkel, mosolygós arcokkal, meleg pléddel, és a reménnyel.

A templomban kaptam szállást, és meleg levest. Egy kedves pap invitált az esti énekre, és a szokásos körjáratra. Boldogan tartottam velük. Végre ismét úgy éreztem, való vagyok valahová.

Másnap korán indultam útnak, búcsút intve ennek a kedves városnak.

Az egyik kis ház ablakába betekintve kiscipőket láttam sorakozni. Kipucolva álltak a párkányon, a kandallóban lobogott a tűz, s mellette ott díszelgett az a hatalmas, titokzatos fa.

Akkor, ott, azon a napon, eltökéltem, egyszer, ha családom lesz, én is meg fogom tartani ezt az ünnepet, melyet mindenki Karácsonynak hív.