Pad a fák között

Közvetlen mellé ültem le úgy, hogy a közöttünk lévő távolságot ne lehessen centikbe mérni, hátamat az enyhén kopott már megfakult erezésű padnak döntöttem, tekintetemmel a fák lombjai közt kivilágító fénygömböcöket pásztáztam.

- Tudod, - kezdtem bele enyhén megcsukló hangon a szürke mesémbe. – a bizalom, egy nagyon képlékeny dolog. Nem vagyok az a fajta, aki nehezen nyílik meg emberek felé, de van egy bizonyos pont, ahol megálljt parancsolok, s azon belül, nem jöhet akárki. Ez olyan, mint egyféle kerítés melyet láthatatlan téglából, magad köré emelsz. Az emberek nem is tudnak róla, hiszen nem érzékelteted velük, hogy vannak titkaid előttük, vagy olyan dolgok, amikről nem szívesen beszélsz. Akkor tudatosul bennük igazán, hogy valójában, belül mennyi sebet is hordtál, mikor beengedet őket a láthatatlan mögé. Szeretem az embereket, őszintén és tisztán, minden gyarlóságuk, hibájuk és butaságuk ellenére. Tudom, hogy képesek a változásra, csupán csak kell nekik adni valamit. Úgy érzem, a megfelelő út ahhoz, hogy megtaláld önmagad, az, hogy másokkal szemben, úgy viselkedsz, ahogy szeretnéd, hogy veled viselkedjenek. A jó, egy olyan dolog, ami mindenkiben benne lakik, a kérdés csak az, hogy mennyire mélyen temette magába. Van, akinek egyértelmű, és természetes, s van, aki inkább a hidegséget választja, abban a hitben, hogy ez által, kevésbé sérül.

Sok titkot őrzök, s nem mind az én, saját titkom. Egyszerűen csak láttam, végignéztem dolgokat, eseményeket, amik hatással voltak rám… jó vagy rossz értelemben. Láttam mennyire korccsá képes válni az ember, s tudom, milyen tényezők vezettek a folyamat végéig. Egymást pusztítják el, tudatosan, vagy akaratlanul. Kihatnak egymás életére, akár egy kiskori sérelem, vagy bántalmazás megpecsételheti egy ember jövő béli sorsát, még akkor is, ha nem is gondolnánk.

Ez olyan, mint a fiatal festő története, aki egy sérelem miatt kiirtott, közvetlen, vagy közvetve, számtalansok embert. Tény, hogy egymagunk gyengék vagyunk a világba, de ha társul hozzád tömeg, megszédít a hatalomvágy… elpusztítod saját magad. Az ember attól ember, hogy gyűlöl, hogy megtorol, hogy gyaláz… s ez, örömmel, és kéjjel tölti el. Nincs olyan ragadozó, senki, a legdurvább élésfogú vadász se, aki csak azért öli meg társát, vagy egy másik élőlényt, mert az, anno, ártott neki. A farkas törvények nem arra adnak felhatalmazást, hogy halomba tiporj egy nemzedéket, vagy kiirtsd a saját fajod, nem mellékesen vele együtt a bolygód is, hanem arra, hogy a lét fenntartása érdekében ölnöd kell, annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy megmaradj. A falka egymásból és egymásért él, megvan a rangsor, ami szabályokkal jár, ha megszeged, büntetést kapsz. Ha egy a falkából, nem megfelelőképp lép, elrontja, akkor mindenki vele sérül. Bizalmon alapszik a jó vadász, a jó csorda, a jó klán…

Az emberi kapcsolatokban a bizalom, olyan, mint egy kártyajáték, vannak benne póker arcok. Rezzenéstelen arccal üli végig a partit majd a végén, mikor kiteríti a lapjait, akkor jössz rá, övé volt a nyerő kör… ha szerencséd van, csak a kört nyerte meg, ha nincs, akkor az egész parti az övé.

Évezredes barátság… belehelyezed a társad kezébe a léted, a múltad apró darabkáit, a lelked csorbult vázát, bízva abban, hogy óvni fogja, hogy számíthatsz rá, hogy védelmezi azt. Elmondod legbelsőbb, legfájóbb gondolataid, kiadod a lelkedben megbúvó minden apró sebet, bízván abban, hogy méltóképp vigyáz rá, s azzal, hogy kiadod magadból, enyhülést nyersz. Bár végérvényesen nem tudsz feledni, átlépni a gondokon, de az idő, a barátod, azért van, hogy a múlásával, benned is múlik valami.

Egy pillanat műve csupán, egyetlen visszafordíthatatlan esemény, mikor a bizalom, tovavész.

Megtört bennem a legerősebb támpillér, s úgy érzem, összeroskadok a nyomás alatt. Nehéz ráeszmélni arra, hogy valójában sosem létezett köztetek teljes őszinteség. Még akkor is, ha te, a magad részéről, mindent megosztottál a másikkal… cserébe…

Megcsuklott a hangom, nagyot sóhajtva eltakartam arcom. Keserűen nézett rám, kezével finoman végigsimított hátamon, majd egy finom, alig csókot lehelt a fejemre.

- Sajnálom. – susogta szelíden.

- Nem a te hibád.

- Tudom, de hidd el, átérzem. Két fontos barát elvesztése, ilyen rövid idő alatt… én biztosan már megcsavarodtam volna, de Te, erős vagy. Sosem láttam még ilyen tartást senkiben. Felnézek Rád Lu… hihetetlen, hogy mekkora erőd van.

 - Ugyan. – legyintettem.

- Hidd el… - simított végig ujjaival az arcélemen.

- Na jó. – sóhajtottam, enyhe mosoly kíséretében.

- Jobb?

- Picit.

- Nincs kedved…

- Süti? Bármikor jöhet.

- Nem arra gondoltam. – nézett rám pajkos mosollyal.

- Beelőztelek.

- Be. – belekezdett a kedvenc hősszerelmes szenvedő jelenetébe a padon.

- Ne tedd ezt velem Gil. – kacagtam jólesően. - Itt hagylak! – indultam neki a kis köves utacskának.

- Oh mily kegyetlen sors. – vergődött még mindig.

Lassan már visszafordulva sem láttam, mit színjátszik, mikor nagy loholás közepette rám csimpaszkodott.

- Azt hitted elhagyhatsz? – vigyorgott gonoszkásán.

- Eszem ágában sem volt. – öleltem át a vállát. – Irány haza!

Másik szemmel

Balról halk kopogás hallatszott… nekem bal… ja ajtó. – Tessék!

A szőkém résnyire nyitotta a finom erezésűt s épphogy csak az orra hegyét dugta be.
- Jöhetek?

- Persze. – mosolyogtam Rá, kissé erőltetetten.

A meztelen talpacskák finoman araszoltak előre, majd a szoba közepén megálltak, mintha gazdájuk tövig nyomta volna a féket. Meglepett arccal nézett körül, majd nagy, csodálkozó tekintetét rám emelte.

- Hol?

- Hmm?

- A szőnyeg, hol? – tapicskolt kettőt a lakkozott parkettán.

- Tisztítóban.

- Hááá – döbbent egyet, - értem. – Szabad? – bökött mellettem lévő résnyi hely felé. Az ágy szélén ültem, balról, épphogy volt hely, jobbról, nagy, mégis ő, a balt választotta.

- Gyere. – huppantam sacperkábé középre.

Olyan közel ült hozzám, amennyire csak tehette, majd jobbját áttette a vállamon, s félig megölelt. – Elmondod?

- Hmm?

- Bánt valami. Ne mond, hogy nem, mert tudom, érzem, úgyhogy ne, most ne járjuk be a felesleges köröket, ha úgy érzed, és attól jobb, mondd, én itt vagyok, figyelek. Nos? – simogatta meg finoman a vállam. - Yuki bánt ennyire? Felesleges, mondtam, hogy jöhet, nincs gond, alszik a szobámba, csinálunk valami közös programot. Hidd el, tényleg nincs problémám ezzel.

- Most más. – sóhajtottam egy nagyot.

- Megbántott valaki?

- Olyasmi.

- Figyelek.

- Nem szeretném…

- Lu! – emelte fel a hangját. – Könyörgöm, most mondtam, hogy ezt ne. – felpattant az ágy közepére és a lábait maga alá húzta. – Szóval?

Követtem a példáját, és vele szembe ültem.

- Csak… volt egy barátom, aki nagyon megbántott.

- Mi történt?

- Voltál már úgy, hogy nem tudod megállapítani az életed álom, vagy valóság? Mikor összekeverednek, megfordulnak, sőt, kifordulnak a dolgok? Egy barát, egy bizalmas, egy olyan ember, akire az életed bíznád… annyi év után… kiderül, hogy elárult, hogy mindaddig, egy hazugságban éltél, s a kép, amit eléd mutattak, az, korcs. Nem elég, hogy elvesztette a bizalmam, de annyira fáj… a tény, hogy ennyire képes valaki beléd taposni, hazudni, hosszú évtizedekig.

Tudod, mindig fáj az ilyen, de a legnagyobb bizalmasod, az, akire az életedet bíznád, akiért mindent megtennél, vakon bízol benne… s ő… elárul. Oly erővel taszít a földbe, hogy a fájdalmadtól üvölteni sem tudsz, széttépi a lelked a tudat, hogy oly gerinctelen, oly hazug, képmutató, áruló…

- Ki volt?

- Nem fontos. – sóhajtottam.

- De.

- Gil, kérlek… hidd el, nem a név a lényeg.

- Rendben, ha nem akarod. – tekintet ki az ablakon mélyen elgondolkodva.

- Ne haragudj, tényleg, nem számít.

- Nincs gond. És most mi lesz?

- Mi lenne?

- Megbeszélitek?

- Ezen nincs mit!

- Szart nincs! Figyelj, ha ennyire képes vagy magadba roskadni, akkor igenis van. Okké, nem én vagyok az, az ember, akinek kilelkized magad, de hidd el, látom, ha problémák gyötörnek, látom az elkeseredést a szemedben, hiába próbálod titkolni, nem vagyok vak. Tudom, hogy emészt, hogy belül harcot vívsz, de ez nem mehet tovább. Főleg neked nem. Ismerlek, tudom, hogy bele fogsz rokkanni, ha ezt tovább műveled magaddal, úgyhogy tessék elejét venni a dolgoknak, és, vagy letudni egy életre, vagy megtalálni a megfelelő megoldásokat.

- Ez nem olyan egyszerű.

- Tudom, de ez, nem járható út. Szeretlek, és nincs szándékomban elveszíteni Téged. Nekem csak Te vagy! – karolt a nyakamba s egy pillanatra elöntött valami sanyarú keserűség. Már megint önző voltam, depizek a saját nyomoromon, közbe észre se veszem, hogy Ő, miattam, szenved, hogy ez fájhat Neki, hogy bántom ezzel, ha nem is közvetlen, de… mégis sikerül.

- Sajnálom, észre se vettem, hogy… - szorítottam rá amennyire csak tudtam.

- Fátylat. Szeretnék segíteni.

- Már megtetted. – sóhajtottam nagyot. – Eljössz velem?

- Hova?

- Beszélnem kell valakivel és szeretném, ha velem jönnél.

- Persze, mikor?

- Akár most.

- Öltözöm.

Némán sétált közvetlen mögöttem az apró, zöldes kövekkel kirakott úton. A fejemben motoszkált egy kérdés, ami akarva-akaratlan kicsúszott.

- Gil, mond, - rám emelte a most egészen szürkéskéknek tetsző szempárt. – miért?

- Nem értelek. – csóvált.

- Nem kérdeztél, nem kutattál, csak jöttél.

- Úgy éreztem, fontos. Kellene?

- Hmm?

- Kérdeznem, vájkálni. Tudod, nem vagyok én ebben jó. Én nem beszélek szívesen, nem nyaggatok, és nem tudom, Neked mire…

- Észrevettem.

- Mi? Ajj Lu, figyelj, nem vagyok Teféle. Te annyira… áh.

- Annyira mi?

- Annyira jó vagy. Nem tudom, bizonyára valami angyalvonás, de ilyen ember nem létezik érted? Túl jóságos, túl ártatlan túl…

- Őszinte? Tiszta?

- Olyasmi. Ne szívd mellre, ez tök jó, de nem vagyok hozzászokva.

- Nem értem.

- Az ember alapjáraton sem ilyen. Még születése pillanatában sem. Tudod, mi… gyűlölünk, féltékenyek vagyunk, fújjolunk a másikra, keresztbe teszünk, áskálódunk, és.. hogy is mondjam. Ha teszünk valamit, várunk érte cserébe. Soha semmi nem megy csak úgy, természetesen. Mindig vannak elvárásaink a másikkal szemben, és legyen az ember bármilyen jóságos, ez benne van, a vérében, a sejtjeiben, a lelkében.

- Érdekes gondolat, de még mindig nem értem, ez hogy jön ide.

- Úgy, hogy én tudod, nem akarok olyan dolgokba beleavatkozni, ami nem rám tartozik. Szívesen meghallgatlak, adok tanácsot, vagy véleményt, de nem szeretek azzal nyitni, hogy látom bajod van, mondd el, mert az nem én vagyok. Most is csak azért tettem, mert láttam, hogy olyan régóta emészt… tudod, mindenkinek vannak belső dolgai, amiket maga akar megvívni, és én nem vagyok arra hivatott, hogy ezekbe, a dolgokba avatkozzak. Ha el akarod mondani, akkor viszont meghallgatlak szívesen.

- Ezek szerint én vájkálok?

- Nem dehogy, nem így értettem. Te nagyon különleges vagy. Afféle, aki a jelenlétével eléri, hogy megnyílj. A kisugárzásod, a tekinteted, annyira meleg, és megnyugtató, melletted az ember biztonságban érzi magát, vagy hogy is mondjam. Nekem annyira jó, megnyugtató, kellemes. Én még sose éreztem hasonlót. Melletted képes vagyok megnyílni.

- Hát, ezt köszönöm. – csuklott el a hangom.

Ismét csak a talpunk alatt lévő apró kavicsos törmelék sercegése volt az egyetlen kivehető zaj. Mögöttem jött, nem láttam, de hallottam. Az út kellemesen bekacskaringózott az ezüstszínű fenyők közé, alul, a szegély mellett, illatoztak a levendulák. Bal oldalt, olyan méteres szakaszokba finoman megmunkált padok sorakoztak. A saját gondolataim közt cikázva, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem jön. Riadtan fordultam hátra, és tekintetemmel Őt kerestem. Leült az egyik padra, arcát a tenyerébe temette.

- Hát te? – döbbentem rá.

Egyenesen rám nézett a két festékes masszával.

- Azért, elmondod?

- El. – mosolyogtam rá.

Letaszított

Voltál már valaha úgy, mintha a valós, álommá válna? Nem afféle tündérálom, mely jót tesz a léleknek, hanem fájdalmas és keserves...

Mikor a körülötted lévő világ egy szemvillanás alatt megfagy, s úgy érzed a lábad, nem bírja tovább a rá nehezedő súlyt. A földre rogysz, s keservesen marsz az alattad elterülő nedves talajba…

Tekinteted a földre mered, képtelen vagy felnézni, s kezeiden megcsillan a saját, vöröslő véred…

Éles fájdalom hatol a hátadba, mely letaszít végképp a porba, szárnyaid erővel húzzák ki, egészen addig, még már ordítani tudnál fájdalmadban. A fehér tollak sora hull eléd, fátyolossá válik a kép, könnyes szemmel követed, az egykor volt éked utolsó útját…

Megcsonkítanak, majd durva éles eszközzel, kivágják húsodból, az egykor volt selymes piheséget.

Forró vérfolyam csiklandozza hátad, tested sajog, fájdalmasan lüktet, szemed nem enged látni, fejed szédül, vad vágtás körhinta futam ez. Gyomrod összeszűkül, hallod a kárörvendő, vad hahotát… gúnyos megjegyzések, undorító, kéjes vihogás…

Csupán percek tört része, mégis egy élet, mely odalett. Nem látod az arcát, mégis fáj a felismerés, a saját véred, ki ezt tette veled…

Zuhanás, az ismeretlenbe. A felhők, sorra tűnnek el mögötted, majd az agyad bekapcsolja a védekező mechanizmusát, s te öntudatlanul zuhansz a kénes mocsárba…

Ocsmány, karmos, sziszegő jószágok lepnek el, húzzák mozogni képtelen tested ide-s oda, marakodnak, veszekednek rajtad, mint a jól eső húson a hiénák hada…

Kopogó léptek, paták zaja hallik, s egyetlen szárnyrebbentésére elillan a sisere had. Csak ő marad, vörösen csillogó tekintetével végigpásztáz rajtad, majd karmos kezével beleváj húsodba.

- Nocsak, kit hordott erre a szél. – sziszegi fogai közt. – Angyalszagú démon? Ilyet sem láttam még. Láncra vele! – adja ki a parancsot. – mire felocsúdsz egy sziklához vagy kötözve. A láncok szúrós, tüskés végük marják a húsod, véred lassacskán távozik testedből…

- Ne nagyon mozogj, kicsi angyal, hacsak nem akarsz korán halni! – vigyorog gúnyosan.

- Sajnálom. – susogták a fák körülöttem. A fejem zsongott, s azon kaptam magam, hogy a földre rogyva bámulok magam elé. – Sajnálom. – Búgott ismét az ismerős hang.

Kerestem a gazdáját, a helyet, honnan jöhetett, kutattam a lombokat, az ágak mindegyikén végigfutott a tekintetem. Puha selyem, mi a kezemre hullott, mintha havazna a tavasz közepén. Apró kis tollak pelyhekben hulltak elém, majd a vakító fényben, megláttam Őt.

- Gabriell, drága barátom, Te vagy? – kérdeztem ostobán a fénytől.

- Sajnálom. – ismételgette minduntalan, miközben lassan araszolt felém.

- Mit?

- Hogy ezt kellett tennem.

- Nem értelek. – erős és határozott szorítást éreztem a vállamon, döbbenten néztem oldalra, Mikáél volt az. Tekintete kéken világított ébenfekete hajzuhataga alól, nem értettem, mit keres Ő itt, mi dolga van velem. – Baj van? – kérdeztem Tőle, de nem válaszolt, csak Gabriell felé intett.

- Az Égi küldött. – motyogott.

- Mi a baj? – Néztem rájuk, még mindig értetlenül a földön térdelve.

- Emlékszem a zuhanásra. Beégett a retinámba a kép, ahogy eltűnsz a felhők közt. Rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogy odaveszel. Sosem fogom megbocsátani magamnak.

- Nem értelek.

- Luci, én, vagyis mi voltunk azok, akik ezt tettük veled. Én, a saját kezemmel téptem le a szárnyaid, hasítottam fel a hátad, s néztem végig, ahogy majdnem elvérzel.

A döbbenet s az értetlenség ott ült az arcomon, kutattam a tekintetébe a választ, melyre a kérdést, fejemben oly sokszor feltettem.

- Parancsot kaptam, s bár tudom, ez nem magyarázza tettem, s nem is mos ki a bűnöm alól, de meg kell értened, akkor ott, nem tehettünk mást. Az Égi dühös volt. Életemben nem láttam még ilyennek. Villámokat szórt a szemével, egy szemvillanás alatt lesodort egész kontinenseket a föld színéről. Árvizekkel pusztított, szélt kavart, földrengést szított. Mindent el akart pusztítani mi oly kedves volt számára, élete fő művét akarta a semmibe dobni. Dühöngött, csattogott, üvöltött. Fújtató dúvadként mondta ki az ítéletet, mellyel Téged sújtott, s mi? Túlságosan féltünk, gyáva nyúlként, meghunyászkodva tettük, amit parancsolt, ahelyett, hogy szembeszálltunk volna Vele. Máig undorral tekint vissza a tükörképem emiatt rám, képtelen vagyok megbocsátani bűnömet, mellyel ártottam Neked. A lényt, aki oly közel állt hozzám, ki mellettem állt, mindig a bajban, s támaszom volt, én magam taszítottam porba. A kezeimet a Te véred áztatta, a mai napig érzem a kénes szagot, mellyel megbélyegeztünk, hogy minden angyal tudja messziről, Ő nem közénk való többé. Tüzes vassal égettük beléd a jelet, melyet a mai napig magadon hordasz.

Nem tudom, valaha az öröklét során, megkapom-e a bűneim alóli felmentést. Kapok-e valaha enyhülést, és megbocsátást.

Tudnod kell Lucifer, hogy én… - sóhajtott.

- Sajnálod. Tudom. – mondtam mereven magam elé, miközben saját könnyeimmel küzdöttem. - Sokat érek vele. Elárultál! Pont te! Te, aki számomra oly fontos volt.

- Nem tehettem mást.

- Nem érdekelsz! Hazudtál, becsaptál, manipuláltál. Évezredek teltek úgy, hogy elnyomtad, elvetted tőlem ezt az emléket.

- Meg kellett tennem.

- Tudod, - kacagtam gúnyosan – nem is az fáj a legjobban, hogy letaszítottál. Megértem, hogy parancsot teljesítettél. Jobban bánt a tény, hogy ennyi időbe tellett, hogy beismerd. Hogy mindeddig egy hazug, képmutató világban kellett élnem, melletted, úgy, hogy vakon bíztam benned! Benned, akit a legjobb barátomnak hittem. Sanyarú a sors. Nem barát vagy Te… Ellenséggént is jobbat kapnék.

Csalódtam benned Gabriell! Elvetted az életemet! – markoltam szorosan a földbe. – Tűnj a szemem elől! Soha többé nem akarlak látni! – Üvöltöttem keservesen.

A sápadt Hold unalmasan tekintett ki a szürke viharfellegek mögül, mikor képes voltam felállni a porból. Könnyeim, letöröltem a szürkévé vált ingem szélével, majd lassan, elindultam haza. A világ még mindig tótágast állt felettem, s egy vágyam volt csupán, hogy Őt magamhoz öleljem. Úgy éreztem, nincs másom. Csak Ő, aki nem árult el. Hazafelé poroszkálva, az út rücskös felületét bámulván, még mindig az-az egy, s egyetlen, kimondatlan kérdés motoszkált bennem.

MIÉRT?

Tiszta víz

Miközben az én drága Harumi-kunom értő kezei közt, élveztem ujjai bársonyos, jóleső simogatását, melyet fejbőrömnek szentelt, azon morfondíroztam, szabad-e ily élvezetekkel kényeztetnem magam. Ő az a pasas, akiért képes vagyok még a 10 órás műszakom után is fodrászszékbe ülni. Ha létezik a fodrászok istene, akkor én lemerem tenni a nagy esküt, hogy Ő az.

- Rég voltál nálam, drága Lucius, mond, merre csavarogtál? Már teljesen lemondtam rólad. Mondtam is a lányoknak, hogy biztosan átpártoltál valaki máshoz.

- Ugyan-ugyan, sose tennék ilyen gazságot. Egyszerűen csak annyi minden jött közbe.

- Jöhettél volna délelőtt, akkor Seiji levágta volna ezt a borzas hajtömeget.

- Te is tudod, hogy hűséges vagyok. Csakis benned bízom. A te kezeid, aranyat érnek.

- Jajj ne udvarolj nekem teeee, még a végén teljesen rák vörösre pirítasz. - legyezgette meg finoman balljával az arcát.

- Nem állt szándékomban. – vigyorogtam rá gonoszan.

- Francokat! - csapdosta meg a vállam. - Nagy lókötő vagy te, tudd meg!

- Tudom. – nyugtáztam a kijelentését, majd ismét belefeledkeztem ujjai lágy játékába.

Lágyan körözött velük a fejem búbján, majd lassacskán hátrafelé haladva egészen a tarkómig, ott körmeivel lágyan megkínzott. Oda vagyok ezért a srácért, mondtam már? Az olló szorgosan csattogott a kezében, oly gyorsan dolgozott, hogy észre se vettem, s máris 15 centivel rövidebb lettem. Ujjaival beletűrt a frissen vágott, nedves hajamba s közel hajolt az arcomhoz.

- Nagyoon szexi. – suttogott.

- Sss. Ne hozz zavarba. – vigyorogtam rá.

- Nem tudlak elcsábítani mi?

- Csak a Tied vagyok, tudod jól.

- Na persze. – kacagott, miközben kissé meghúzta a hajam.

- Jesszus, de eltelt az idő – néztem döbbenten az órámra. – Ne haragudj gyönyörűm, gyors száríts meg, már otthon kéne lennem.

- Kihez sietsz ennyire, mond? – Nézett döbbenten.

- Öh, hát megígérem a kedvesemnek, hogy…

- Jah, értem már!

Némán szárította meg a hajam, majd finoman végigsimogatta a vállam.

 - Kész vagy drágám. – mosolygott.

- Köszönöm. Sietek, jövök majd! – pattantam fel, és már rohantam is ki az ajtón.

- Hát persze… - sóhajtott.

Őszintén megvallva nem akartam én Őt megbántani, egyszerűen, érzem, hogy flörtöl velem, én meg, amennyire lehet ezt úriember módjára kezelem. Remélem, nem veszi nagyon mellre a dolgot. Igencsak kellemetlen lenne. Sose találnék hozzá hasonló, aranykezű fodrászt.

Szőke varázs

- Jó reggelt. – mosolygott rám, a konyhaasztalnál ülve.

- Szia. – vakargattam meg igencsak álmos fejem.

- Jól aludtál?

- Mennyi az idő?

- Majdnem dél van. Hétalvó. – tolt elém egy csésze, gőzölgő kávét.

- Uhh. Köszi Gil. – mosolyogtam rá.

- Gondoltam kelleni fog.

- Nagyon tudsz. – néztem rá hálásan.

- Na mesélj, mi volt? – ült le mellém a székbe.

- Ne is kérdezd. – fogtam meg a fejem.

- Yukival?

- Komolyan mondom… Mi?

- Gond volt?

- Honnan tudod hogy?

- Nem vagyok bolond. Kiszúrtam. A készülődés, az idegesség…

- Ne haragudj, hogy…

- Spongya. Inkább mond el!

Belekezdtem, elmeséltem mindent Neki, töviről hegyire. Mi volt az étteremben, a boltban a pénzekkel, meg a sikátori esetet. Kiröhögött a bolti mesém kapcsán, közölte, nem is várt márt tőlem. Majd komolyra fordult a tekintete, a folytatásnál.

- Szereted még?

- Fontos még nekem, de, már másképp.

- De szereted?

- Te vagy nekem.

- Nem ezt kérdeztem. Lu, kérlek!

- Igen. – sóhajtottam.

- Értem. – mondta ki a szót elkeseredetten. Akkor jöjjön el. Megengedem, hogy itt lakjon, amíg rendeződik a dolog.

- De.

- Nincs de. – állt fel, és elindult a szobája felé.

- Gil, kérlek. – indultam utána.

Rám csapta az ajtaját.

- Hagyj most!

- Gil. Egyetlen percet kérek, nyisd ki. – simítottam végig az ajtó pácolt erezetén.

Kinyitotta, majd nekem hátat fordítva leült az ágy szélére.

- Egy perc! Nem több!

- Köszönöm. – ültem le közvetlenül mögé. Kezemmel finoman a vállára simítottam, de elhúzódott. Nem hagytam annyiban, így átöleltem. – Gil. Ő a múltam, nem több. Kötődöm hozzá, hiszen az életem része, nélküle nem az lennék, aki. Te sokat jelentesz nekem, ezt remélem, tudod. Te vagy a jelen, s remélem, a jövőm is. Belefáradtam a szélmalomharcba. Nem vagyok az a típus, aki magára önti, La Mancha lovagjának páncélját és vakmerőn nekivágtat a képzelt óriásoknak. Nem futkoshatok a végtelenségig egy képzelet után. Nekem szükségem van a biztos pontra. Túl sokáig voltam magányos, még akkor is, mikor nem voltam egyedül. Szükségem van arra, hogy mellettem legyenek, támaszt nyújtsanak. Bár kifelé erős vagyok, belül, nagyon gyenge.

Ő olyankor volt mellettem, amikor senki más, mikor egyedül voltam, úgy éreztem, oly kicsi vagyok, mint egy porszem. Kellett egy kapaszkodó, hogy ne rettegjek a széltől. Voltak napok, mikor úgy feküdtem le, hogy rettegtem a holnaptól, imádkoztam az ágyamnál, hogy ne jöjjön el az új nap, a nap, mikor ismét szembe kell néznem a démonaimmal. Nem futhatok előlük örököst, s nem várhatjuk másoktól, hogy megvívják helyettünk a harcunk.

Mindenki életében eljön a nap, mikor el kell engednie olyan dolgokat, melyekhez görcsösen ragaszkodik, melyekről vakon azt hiszi, képtelen nélküle, nélkülük létezni. Fáj, hasogat, sokszor felsebez, majd beléd döf, de rájössz, hogy utána is létezel. Bár a seb örök, s fájó pont marad, mégis képes vagy élni nélküle.

Megéltem ezt Gil, és hidd el, nem volt nehéz, voltak pillanatok, mikor nem tudtam magamról, mikor úgy éreztem, felemészt a sötét, és magával ránt.

Sokszor megkísért, érzem a jelenlétét, a húsomba maró hegyes karmait, érzem, ahogy húz lefelé, taszít a mélybe, ahol egykor éltem. Azt akarja, hogy örökké a rabja legyek, hogy a lelkemből táplálkozzon, hogy a kínomból merítsen erőt, de nem hagyom magam…

Kell, hogy legyen kapaszkodóm, egy pont, amiért élnem kell, amit kihelyeztem. Tudod, én családra vágyom, gyerekzsivajra magam körül, arra, hogy körülzsongjon az a sok kedves, csilingelő hang. Vágyom az ölelésre, arra, hogy szívből szeressenek, s hogy engem. Vágyom a tűzre, amely egy érintéstől lobban, s arra, hogy ez idővel se múljon, hogy lobogjon bennem, s hajtson előre, egészen a végéig. Nem tudom, mi okból vagyok, valójában itt, de tudom, hogy meg akarom élni, ki akarom használni az élet által nyújtott minden apró kis morzsát. Be akarom kebelezni, megemészteni, megélni.

Nem csak túlélni vágyom, vagy vegetálni, abból épp elég volt. Nincs szükségem olyan vágyakra, melyek nem teljesülhetnek, mert elevenen eltemettük őket.

Én szilárd alapokra szeretnék építkezni, és ehhez olyan társra van szükségem, akivel ezt, meg is tehetem. Yuki, bármennyire is szeretem, nem ez az ember, nem a megfelelő. Megpróbáltuk, nem ment, nem remélhetem a végtelenségig, hogy ez változik, hogy képesek leszünk egymás irányába oly szinten változni, hogy ez minden igényt kielégítsen.

Lehet, most is egy álmot kergetek, de nem szeretnék lemondani róla. Gil, én szeretlek Téged. – szorítottam rá jó szorosan. - Szükségem van Rád!

Lassan fordult felém, de nem nézett a szemembe, arcán ezüstösen csillogott a könnyei által keltett út. Finoman felém hajolt, majd szorosan magához ölelt.

- Jól van. – suttogta szipogva. – Megértettem.

- Micsodát?

- Téged.

- Hmm?

- Nem fontos. - csóválta a fejét.

- De az, nekem, az.

- Csak, - sóhajtott – a helyzeted. Én tudom, milyen. Megértelek, és, nem haragszom. Ne haragudj, hogy olyan durva voltam.

- Nincs baj.

- Nekem ez annyira más. Sose voltam így senkivel, és nem csak azért különös a kapcsolatunk, mert férfi vagy, hanem mert, annyira más vagy, mint azok, akiket eddig valaha ismertem. Nem vagyok hozzászokva ennyi kedvességhez, és ennyi jóhoz. Én sose voltam még így szeretve. A szüleim rendes emberek, de sose voltam a szemükben különleges. Sose éheztem, vagy ilyenek, egyszerűen csak, voltam számukra. Most érzem először azt, hogy tartozom valahova, hogy igazán, a részese egy egésznek. Ez nagyon jó, de mégis, egyben fura is. El kellett ezt fogadnom, el kellett Téged fogadnom, így. Mármint, azt, hogy tényleg ilyen vagy, hogy lehet egy ember, ennyire… nem is tudom, Te.

Kedvesen mosolyogtam Rá, bár nem egészen értettem, miről beszél, de örültem, hogy nem neheztel rám. Finoman túrtam a szőke tincsei közé, majd egy csókot adtam a homloka közepére. Csukott szemmel várta, hogy fojtassam, így adtam Neki még egyet, majd végigsimítottam az arcán.

- Ennyi? – vigyorgott rám gonoszul, majd puhán csókolt rá a felső ajkamra.

Hagytam, hogy Ő irányítson, diktálja a tempót, és állítsa fel a szabályokat. Suta volt, és néha kissé bizonytalan, de vágyott engem, s ez jól esett. Ez a nap kettőnkről szólt, csak és kizárólag RÓLUNK! Sose kérnék ennél többet.

Kockázatok, és mellékhatások

Én meg az a drága konfliktuskerülő magatartásom, úgy döntöttünk, nem megyünk rögtön haza, és rontunk ajtóstól Gilre, hogy jajj képzeld, a volt munkatársam amúgy, Yuki volt, és pár hétig bizony itt fog lakni. Valahogy úgy éreztem, nem lenne jó vége. Így, azt láttam a legjobbnak, hogy tartok némi szünetet, elmegyek, bevásárolok a boltba, addig kitalálom, hogy is vezessem ezt fel, drága egyetlenemnek.

Így is történt.

Miközben a polcok között masíroztam az enyhén nyikorgó kocsimmal, azon morfondíroztam, hogy vigyek-e Neki valamit? Végül is, nem árt, ha van egy kis apróság nálam, amit szeret, hátha örül neki. Így betettem egy zacskó savanyú cukrot. Nem is akármilyet, azt, amit a kedvencének véltem felfedezni. Citromosat. Elmosolyodtam a tényen, hogy mennyire nem egyezik az ízlésünk, még ebben sem, de legalább nem kell attól rettegnie, hogy éjjel feldézsmálom a dugi cuki készleteit. Eszem ágában sincs ilyen savanyú izéket a számba venni. Plusz öröm, hogy így, az általam kedvelt habcukor, mogyorós csoki, meg társai, biztonságban vannak. Azokra meg Ő nem gerjed. Nem értem a logikáját, de ha neki jó, hogy a néha savanyú modorát, savanyú cukorral frissíti, hát, tessék. Én nem akadályozom meg benne.

A kasszánál ácsorogtam, mikor eszembe villant, hogy a legfontosabb dolgot nem is hoztam. Sűrű elnézést kérés közepette robogtam vissza. Az emberek csúnyán néztek, de na, ez van, ezután az este után, csoda, hogy még fog az agyam. A pénztáros hölgy lágyan mosolygott, majd a kártyám háromszori elutasítása után, megkérdezte, van-e annyi készpénzem, mert úgy tűnik, döglődik a rendszer. Na Luci, ez sem a te napod. Kicsaptam a pultra a tárcám tartalmát, majd többszöri átszámolás után, megbizonyosodtunk róla, hogy nem elég. Vagy visszateszek valamit, vagy imádkozunk, hogy működjön a gép. Egy morc pasi állt mögöttem, aki egyre türelmetlenebb volt. Hetykén odalökte a maradék pénzt, csak tűnjek már onnan. Ha nem öl meg a sikátorban, komolyan hálát adok az égnek. Hatalmas sóhajtással vonszoltam ki magam, komolyan nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Pedig úgy tűnik, nagyon is beerősödött ez a negatív széria. Mit tudok tenni? Tűrök.

A sikátorból hirtelen jött az erős szorítás. Be kell valljam, egy pillanat alatt a frászt hozta rám, a pulzusom az egekben, a szívem a torkomban, a kezemben lévő csomagok hatalmas puffanással estek a földre. A benne lévő gyümölcsök szanaszét gurultak, és a lekvár üvegje ripityára tört.. Mikor a tenyerét a számra tapasztotta és a falhoz nyomott, megismertem a támadóm.

- Mi az istent művelsz? Normális vagy? – üvöltöttem rá dühösen.

- Ugyan már Lu. – vigyorgott. – Nem gondoltam, hogy ennyire megijedsz.

- Ennyire? Ennyire? Mond te az eszednél vagy? Majdnem kiugrott a szívem a helyéből, te nem normális.

- Ajj már. – kacagott. – Ne görcsölj, csak poén volt.

- Poén? Ez? Baszod Yuki, ez nem vicces! Kifizeted ezt a sok romot, világos? – az agyam a füstölgés szélén volt és készült felrobbanni, nem vagyok túlzottan ideges típus, de ez, komolyan az én energiáim is meghaladta.

- Jól van már. Nyugi. – simított végig a vállamon. – Leléptettem az olaszt. Veled akartam lenni. – hajolt közelebb.

- És ez a megoldás? Hát remek, mondhatom. – villogott rá a szemem.

- Hiányoztam? Mond! – dörgölődött hozzám, miközben a zakóm gombolta ki.

- Állj le! – szorítottam a kezeire.

- Naaa… - susmorgott, s nem hagyta abba az ostromot. – Tudom ám, hogy kívánsz. Érzem.

- Az istenit Yuki. – üvöltöttem rá, miközben igyekeztem lehámozni a kezét a gatyámról – Mi a frász ütött beléd? – néztem a szemeibe. – Te ittál.

- Picit. – hajolt még közelebb.

- Hiányoztaaam? – susogta a fülembe, miközben belenyalt.

- Elég! – üvöltöttem, miközben a kezeire martam, és a falhoz nyomtam. – Most hagyd abba! – a dühöm a tetőfokára hágott, és már nem tudtam parancsolni a testemnek. – Tudni akarod? Valóban? Igen a kurva életbe, hiányoztál! Tudd meg, hogy hónapokig azt se tudtam, mi az isten van. Egyik napról a másikra, csak úgy lelépsz, és hagysz nekem egy cseszett sms-t? Mond mi a faszt képzelsz? Én is emberből vagyok, nem valami kibaszott kirakati bábú. Nem, képtelen voltam felfogni, hogy tehetted ezt. Pont te! Nehezen ment, hogy elfogadjam, leléptél. Erre, épp hogy belekezdtem az új életembe, egy olyan ember mellett, akit szeretek, s úgy érzem, lassan de biztosan, stabilizálódik a kapcsolatunk… van pofád idejönni? Komolyan elhatároztad, hogy minden gond nélkül majd én elfelejtem a múltat, és megint együtt lehetünk? Hát tévedsz. Jobb, ha elmész innen, és hanyagolod ezt a gondolatod, mert eszem ágában sincs tönkretenni az életem. Te a múlt vagy, s már régen el kellett volna engedjelek. A saját hibám, hogy képtelen vagyok rá, hogy ragaszkodtam hozzád, mint baráthoz. De a barátok nem tesznek ilyet. Sose tennének.

- Sajnálom. – motyogta.

- Tudom. Menj haza, józanodj ki, és ha képes vagy normálisan kommunikálni velem, majd keress fel.

- Oké. Tényleg sajnálom.

- Tünés! – engedtem el a karját. Azt hiszem alaposan megszorongattam, de már mindegy.

 - Ezt meg. – mutatott a romokra. – kifizetem.

- Oké, oké. – fordítottam neki hátat, hogy ne lássa a könnyeim. – Tűnj már innen. – zokogtam.

Hosszú időbe telt, hogy teljesen lenyugodjak. Órákig kocsikáztam a városban, néztem az embereket, a fényeket, a várost. Sétáltam a parkba, rugdostam a kavicsokat magam előtt. Biztosra akartam tudni, hogy mikor hazamegyek, Gil, már alszik. Nem volt szükségem több sebre. Legalább ezt a napot hagyjuk meg így.

Néma csendben pakoltam be a cuccokat a hűtőbe és a szekrényekbe. A fürdőbe gyors lemostam magamról az egész napos szennyet, majd osonkodva bújtam mellé. Háttal feküdt nekem, finoman végigsimítottam a lágy görbületen, majd alig ölelve Őt, lefeküdtem.

Némán fogott rá a kezemre, majd megszorította, felém fordult, majd adott a homlokomra egy csókot. Végigsimított a karomon, majd szorosan ölelve hozzám bújt.

- Üdv itthon.

Egy sima, egy fordított

Gabriellt furcsa, megmagyarázhatatlan érzés vette körül, miközben nyugodt tempóban haladt a hatalmas, gránátból és ezüstből kirakott folyósón. Megannyiszor tette már meg ezt az utat. Napi rendszerességgel, közlekedett a hálókörletek közt, fenntartva az egyensúlyt. Kapcsolati pont volt aki, elmondta, mi a dolga az angyaltársainak.

Most mégis más volt. Életében először érezte azt az átható, semmihez sem hasonlító bűzt. Orrát irritálta ez a szúrós, keserű és egyre erősödő szag. Keresztül hatolt a testén, marta, facsarta, cincálta. Hátán végigfutkosott a hideg, még a napfényben ezüstösen csillogó szárnyait is megremegtette ez az érzés. Nem esett neki jól. Életében először tapasztalta azt, amit barátjának, sok ezer éven keresztül viselnie kellett. Az irigység és a gyűlölet szaga volt ez, az utálaté, melyet angyaltársai vetítettek ki felé.

Megállt a hatalmas ajtó előtt, majd nagyot nyelve, egyet koppantott, s várt. A monstrum lomha mozgással nyílt, a fény, mely kiáradt belőle, szinte elvakította.

- Gyere be, kérlek. – hallatszott a lágy, dallamos hang odabentről, segítve az angyalunkat a felocsúdásban. Néhány perc is eltelt, mire képes volt a földbe gyökerezett lábát mozgásra bírni. Szemét bántotta a teremből áradó fény, szája pedig tátva maradt a látványtól. Méltóképp viselte, a Tükrök Terme nevet. Amerre a szem ellátott, végtelen hosszú sorban, két oldalt tükrök sorakoztak, mindegyikükből más-más színű, vakító fény áradt ki.

- Gyere csak közelebb. – vízhangzott a hang.

Gabriell néma áhítattal, enyhén meghajolva, szemét lesütve lépdelt előre, majd letérdelt az Égi fénylő aurája előtt.

- Üdvözöllek. – harsogta. – Állj fel, kérlek.

Az angyal nagyon óvatosan és lassan emelkedett fel, szárnyait, cseppet megborzolta, szemeivel, még mindig a folyosó gránit lapjait fürkészte, pontosan tudta a szabályt, miszerint, tilos a szemkontaktus.

- Kérlek, - vett visszáb hangjának erejéből – nézz rám.

Hatalmasat nyelt, küszködve a torkát mardosó csomóval, de hiába. Óvatosan emelte Teremtőjére tekintetét. Nem látott mást, mint fényes aurát, melyen keresztül is látott. Kissé meglepődhetett, mert az Égi, elmosolyodott.

- Nem kell félned. Nem látod a valódi alakom, csak ha azt én, úgy kívánom. Ebből a teremből, nem szivárog ki semmi. Ez itt, az én rezidenciám, és ami körülöttünk van, az, az én művem.

- Értem. – motyogta kissé megszeppenve.

- Minden tükör, egy élet, minden élet egy út, mely valahonnan valahová vezet. A tükrök, mindent elárulnak nekem. Látod, ennél itt például, már sötétedik az üveg. Azt jelenti, hogy ez az ember belül már annyira romlott, hogy lehetetlenség visszahozni a jó oldalára, őt már bekebelezte a gonosz. Vagy itt – simított végig az üvegen – már középig megrepedt. Azt jelzi, hogy már közel van az életének vége. Ha egy ember meghal, eltörik a saját tükre.

- Miért vagyok itt? – kérdezte kissé félénken.

- Türelmetlen, és lényegretörő. – kacagott fel csengő hangon. – Pont, mint Lucifer. Miatta vagy itt. Mikor voltál Nála?

- A napokban láttam, ahogy végigszeli a parkot, épp egy kisfiúra felügyeltem, egy villanyoszlopon állva, mert Ashakielnek sürgős dolga akadt.

- Nem így értettem. –csóválta enyhén a fejét. – Mikor beszéltél vele?

- Elég régen. Nincs jogom beleavatkozni a földi lények életébe. Jelenlétemmel csak összezavarnám, de vigyázok Rá, nem kell aggódni.

- Azt tudom. – csendesedett el még jobban, majd egy arannyal és gyémánttal kirakott faragott karfájú heverőre ült. - Gyere ide kérlek. – sóhajtotta.

Az angyal némán teljesítette a kérést, majd tisztes távolságban, megállt.

- Kérlek. – suttogta a fénylő alak, miközben kinyújtotta a kezét.

Szárnyait szorosan maga köré vonva, kissé félve lépett közelebb. A vele szembe ülő alak lágyan simított végig az ezüstös tollakon, finoman borzolta fel őket, s finoman húzta vele közelebb angyalát.

- Ti vagytok az elsők, - sóhajtott – Belőlem születtetek, a saját képemre mintáztalak benneteket. Te, aki anno az Édenkertet őrizted Lucifer letaszítása után, ma meg a lakhelyünk, s emellett hírvivő vagy. Mikáél, a Mennyei Sereg vezetője, Uriél, aki a Fény Krónikájának őrzője, Ráfáél, az Isteni gyógyító, Ráquél, aki a karmikus kapcsolatokért felel, és persze Lucifer… Ő, aki az első volt, minőtök közt.

Az angyalt forrósággal öntötte el Teremtőjének lágy érintése, oly régen nem érezte, hogy el is felejtette. Tapintásának lágyságát nem lehet leírni, a legdrágább, legminőségűbb selyem vagy bársony, ehhez képest durva pokróc. Bizsergette testét, s a Belőle káradó hő, lágyan tüzelte fel. Összezavarta ez az érzés, nem tudott vele mit kezdeni, de túlságosan jól esett neki ahhoz, hogy hátrébb lépjen.

- Bűntudat mardos, képtelen vagyok feldolgozni ezt. Lucifert nemrég, megkörnyékezte a gonosz. Féltem Őt. Mi lesz, ha elragadja?

- Nem kell. – nyugtatgatta Gabriell. – Lucifer erős angyal, mindig is az volt. Még mikor a pokolban élt, akkor is ellent tudott állni, meg tudta őrizni a tisztaságát. Másképp, most nem lenne ott, ahol. Nem kaphatott volna új esélyt.

- Ez igaz, de ne feledd, hogy mit tettünk Vele. Ez a teher engem nyom, és nem tudom, meddig vagyok képes cipelni.

Lágyan nyitotta szét a szárnyait, majd a köztük lévő alig távolságot is megszüntetve, puhán ölelte körül a Mestere auráját.

- Nem tehettél mást. – suttogta.

- Dühös voltam, és meggondolatlan. A legtisztább, legélőbb, legigazibb angyalom vetettem a mélybe.

- Mi tettük.

- Parancsot teljesítettetek, az én parancsom. Szükségem van, a megbocsátásra. Arra, hogy megbékéljen a lelkem ezzel.

- Mit szeretnél, mit tegyek?

- Menjetek le Mikáél-el Hozzá.

- Seregestül?

- Nem szükséges. Csak ti, ketten. Adjátok Neki oda, a maradék emlékeit, azokat, amiket még én vettem el Tőle, sok száz éve.

- Mindet?

- Igen, mindet.

- Uram. – térdelt le Elé, méltóságteljesen. – tudod, hogy a szavad, szent a számomra, de jól meggondoltad a tetted? Ha megtudja, hogy elárultuk, hogy a Hozzá legközelebb álló angyal volt, aki letépte a szárnyait, s végignézte gyötrelmes kínlódását…

- Nem kell félned, drága Gabriell. – simított végig az arcán. – Az én parancsomnak engedelmeskedtél. Minden teher az enyém.

- Ő a legjobb barátom. – könnyezte bele az őt simító tenyérbe.

- Tudom. Néha kicsit több is annál. – adott lágy csókot a homlokára.

Az új élet küszöbén

Sikeresen elgémberedett tagokkal, ébredtem a telefonom finom rezgésére, el sem tudtam képzelni, ki merészel, hajnali négy órakor esemessel bombázni. Mindaddig biztos voltam, annak a személynek a kibelezésében, míg meg nem láttam a küldő nevét. Majdnem kiejtettem a kis fehér kütyüt a kezemből, mikor olvastam; Yuki az.

Egy pillanat leforgása alatt tettem magamévá azon információhalmot, melyet nekem küldött:

Ma este hatkor, a Részeg tengerészben! Ne késs!

Hmm, nyomtam le a tetejét a csodálatos szerkezetnek, mik nem vannak…

Óvatosan másztam ki kedvesem alól, s kissé megropogtattam elgémberedett tagjaim, sétáltam pár tiszteletkört, majd úgy véltem, pár óra alvás, még jót tenne, így kutattam magamnak egy plédet, majd a szőkém mellé heveredtem.

Öt órakor már lázasan készülődtem, szívem a torkomban, kezem remeget. Gillem, kíváncsi tekintettel fürkészte minden mozdulatom, s értetlenül állt azt firtatva, hogy egy üzleti vacsi miatt miért is vagyok én, ennyire feszült.

Nem hazudtam neki, csak nem mondtam el, a teljes igazságot, elég volt most annyi, hogy egy volt munkatársammal vacsorázom. Őszintén, nem volt most ahhoz türelmem, hogy esetlegesen kitör belőle a féltékenységi roham, és rúg, üvölt, csapkod. Inkább maradtam ennyiben. Valószínű, úgyse tuja meg az életben, akkor meg? Jobb az ilyet elkerülni.

Finoman simította végig a vállamon a kezét, kissé félénken igazgatott rajtam valamit, majd megfordított.

- Nyugi már, ne légy ilyen görcsös. –mosolygott. – Ez egy vacsi, nem a világvége. – igazgatta helyre a nyakkendőm. – Csinos vagy. – ütögetett vállon.

- Köszi. – mosolyogtam rá.

- Aztán ne légy soká.

- Igyekszem.

Még az ablakból intett, s megvárta, hogy a kocsival elhajtsak. Kicsit most, útálom magam emiatt, de nem tudok mit tenni. Jobb így… Asszem.

Én érkeztem először, a pincér, udvariasan kísért egy kissé félreesőbb négyszemélyes asztalhoz, majd megkérdezte, kívánok-e inni valamit, még az asztaltársaságom megérkezik. Kedvesen utasítottam vissza az ajánlatot, majd helyet foglaltam.

Nem telt sok időbe, hogy meglássam feltűnni az ajtóban. Nem érkezett egyedül. Egy jólfésült, magas, széles vállú nála idősebb férfi társaságában jött, aki nem mellesleg egyenruhában volt. Kabátjaik leadása után, mosollyal fogadtak, s köszöntöttek.

- Szia Lu, rég találkoztunk. – megölelt. – Ő itt, egy barátom, Fabio Cortelli.

- Jó estét. – nyújtottam kezet, de ő, meghajolt előttem.

- Jó estét, Fabio Cortelli vagyok.

- Lucius Keijiwara – hajoltam meg én is előtte tiszteletteljesen. Meglepett, hogy ismeri a szokásaink. Én természetesen hozzá próbáltam igazodni, hisz európai, markáns, erős férfi, nem úgy tűnt, hogy tisztában van, a japán értékrenddel. Tévedtem.

- Akkor üljünk le. – mosolygott kedves barátom, egy kis lazaságot és derűt csempészve a dolgokba. – Rendeltél?

- Nem, megvártam, még megérkezik mindenki.

- Remek akkor rendeljünk.

A pincér gyors iramban távozott, miután felírta, ki-mit óhajt, majd ugyan ilyen gyorsan szolgált ki minket.

Úgy véltem, jobb belevágnom a beszélgetésbe.

- Mondja Mr. Cortelli, jól látom, hogy Ön a hadseregnél szolgál?

- Igen, a haditengerészetnél.

- Oh, apám is katona volt.

- Én már nem vagyok jelen bevetéseken, tudja, már családos emberként, nem tehetem meg. Viszont mint ügyvéd, jelenleg is a hazám szolgálom.

- És akkor asszony meg gyerekek? – érdeklődtem finoman.

- Van egy fiam, most lesz 3 éves. – csillogott büszkén a szeme.

- Hogy hívják?

- Akira. – valószínűleg nagyon meglepett arcot vághattam, mert elmosolyodott. Nem gondoltam, hogy képes rá, eléggé szigorú arckifejezése van.

- Itt született, Japánban?

- Igen, az édesanyja japán, de a gyerek, velem él, Olaszországban. Tudja, sokáig itt éltem, ezen a gyönyörű földrészen.

- Értem már. – mosolyogtam.

Drága Yukim, nem folyt bele az ismerkedésünkbe, úgy volt vele, hagyja had, barátkozzunk kicsit össze.

- Nos, Keijiwara-san, - vált kicsit üzletiesebb formára a hangja. – Elmondanám, miért jöttünk.

- Persze.

- Yuki, a cégünkhöz szerződne, és nagyszerű munkaerő, mint Ön is tudja, viszont, úgy láttam tisztának a dolgot, hogy előbb, az itt fennlévő munkaszerződését kell megszüntetni, elintézni a papírokat, hogy a cégnél, minden rendben menjen.

- Természetesen. – köhintettem. – Nincs semmi akadálya. Néhány hét alatt, mindent el tudunk intézni, hisz ezek csak formalitások.

- Köszi Lu. – mosolygott a jobbomon.

- Semmiség. – viszonoztam a gesztust.

- Én addig itt hagynám a fiatalurat, magának, nekem van pár intéznivalóm az országban. Tudna számára szállást nyújtani, vagy gondoskodjak erről?

- Nos, - dőltem hanyatt a székben, enyhén gonosz vigyorral. – erről a kérdésről, már nem egyedül döntök, meg kell kérdeznem a párom, hogy megoldható-e, de ha ad elérhetőséget, értesítem.

Láttam Yuki képén a döbbenetet, nem hiszem, hogy erre a válaszra számított, egy pillanat alatt váltott a színe fakóra. Gonosz vagyok, de jól esett kimondani ezeket, a szavakat.

 - Természetesen. – adott a kezembe egy aranyszín dombornyomott kártyát. – Itt elér.

- Köszönöm.

A vacsora további része, felhőtlen beszélgetéssel telt, a vége felé, megengedtem a tegező viszonyt, hisz a pasi, egész szimpatikus, meg amúgy is, jobb ez így. Mesélt az életéről, arról, hogy találkozott Yukival, s megannyi másról is. Yuki boldogan áradozott az országról s, hogy milyen nehezen szokott hozzá a klímához, meg hogy mennyire elegánsak kinn.

A Vacsora finom volt, a kiszolgálás remek, s a hangulat is. Jó volt Yukit látni, még akkor is, ha igazából csak a munka miatt. Nem akartam magán ügyeket teregetni, így inkább csak általános dolgokról beszéltünk. Tudtam, a dolgok oroszlán része csak most jön. Gillel, és vele is. Fel kell kötnöm a gatyám…

Emlékek a múltból.

- Szóval, képzelj el egy szobát… - fészkelődött előttem, mint egy izgága sajtkukac. – Mond, jól ülsz? – kérdeztem játékosan.

- Aham. Tökéletesen. – hajtotta a fejét az ölembe, haja aranylóan csillogó fürtjei lágyan takarták be combomat. Akaratlanul is késztetést éreztem, belesimítani ezekbe a kusza, játékos szálakba.

- Figyelek. – nyugtázta, s bal kezemet birtokba véve, tenyerem közepét matatta. – ez mi?

- Élet vonal.

- Mit tud?

- Mutatja, mi volt, s mennyi van hátra.

- Hmm. – határozottan elgondolkodott. – ott van valami. – bökött a felső sarokba.

- Igen, egy szakadás.

- Mi mi?

- Olyan dologra utal, hogy ott volt valami, ami megváltoztatta az élet vonalát.

- El…mondod? – csuklott bele a hangja a mondatba.

- Persze. – simítottam ismét bele a mandula illatú hajzuhatagba.

- Édesanyám, beteges asszony volt. Sokat jártak kórházba, mindenféle, speciális magánklinikába, hátha segít valami. Én, nem emlékszem rá, csak halványan. Mosolya lágy volt, haja fekete, mint az éjszaka. Szemei sötétek, arca sápadt. Emlékszem a mosolyára. Nagyon szerettek volna engem. Apám délceg katona ember volt, büszke a rangjára és a származására. Mindig peckesen járt, egyenes derékkal, emelt fővel. Szerettek volna örököst, ki a vagyont, meg a nevet tovább viszi. Minden vágyuk volt egy fiú, de az orvosok, nem kecsegtettek jóval. Elmondták, hogyha a baba meg is foganna, nem tudná kihordani, hisz nincs elég ereje. De ha mégis, akkor belehalna a szülésbe. Sokáig gondolkodtak rajtam, de anyám, erősködött, hogy így számára, nem élet az élet.

Bevállaltak.

Csodával határos módon, anyám túlélte a megpróbáltatásokat, de amúgy is gyenge szervezete nehezen bírta. Boldogan, s büszkén tartott a karjába, majd átadott apámnak, hogy megnézhesse az ifjú „trónörököst”. Apám boldog volt, de egyben nagyon szomorú is. Behívták a seregbe, s nem tehette meg, hogy ellenkezik, így magunkra kellett hagynia. Utolsó otthon töltött napját, a végrendelete megírásával, és hitelesítésével töltötte. Azt akarta, hogy minden rendben legyen velünk.

- Mi lett? - szorított rá a kezemre.

- Elesett a fronton. Anyám, mikor megtudta a hírt, nagyon elkeseredett, nem tett jót a szervezetének ez a hír. Apám után néhány hónappal ő maga is a mennybe ment.

- Veled?

- Másfél éves voltam, így árvaházba kerültem. A papírok kimondták, hogy az örökségem csak feltételekkel kapom meg, addig meg a pénz egy részét az engem nevelők kapják meg, hogy mindent biztosítsanak. Nos, kihasználták ezt a gesztust. A pénzt elharácsolták, de én, nem kaptam sem különleges bánásmódot, sem neveltetést.

Emlékszem a rideg falakra, nem voltak csak pöttöm ablakok, azokon belül kúszott némi fény, bár azt is megtörték, a rideg, vasrácsok. Nehogy, véletlen, ki akarj szökni, ki a szabadba.

Egyedül dadám volt, ki néha lehelt belém némi kedvességet, egy héten egyszer engedték, hogy meglátogasson, s akkor kimentünk a kis zöld játszótéri parkba, s mesélt a szüleimről. Azok a napok tartották bennem az életet, s a reményt.

Majd egy nap, elmaradtak ezek a látogatások, nem tudom, hogy nem engedték többé hozzám, vagy magával vitte őt is a zord halál.

Némaság telepedett ránk, de nem bántam. Szőkeségem nagyokat nyelve sóhajtott, s még mindig tenyeremmel játszott. Jól esett a meleg, birizgáló érintése. Én tekintetemmel a fagyos fehérséget néztem, ahogy ellepi a tájat. Sűrű masszaként zuhant alá, kísérte a fagyos fuvallat, s vitte tovább. Idén, először havazik.

- Lu. – suttogta.

- Mond, szívem. – simítottam finoman a vállára.

- Ez honnan? – húzta végig az ujjait ismét a csuklómat körül ölelő hegeken.

- Nem mondhatom. – sóhajtottam.

- De fájt…

- Igen.

- Ki tette?

- Lényeg a név? Nem számít.

- De miért?

- Jó kérdés. – nyeltem egy nagyot. – Élvezte. – mondtam ki a semmibe.

- Sajnálom. – adott rá forró csókot.

- Tudom, nem a te hibád. – adtam puha szeretgetést fejbúbjára.

- Mond…

- Hmm?

- Vele is ott találkoztál igaz? – fordult meg az ölemben, hogy a kékesszürke szempárral a tekintetem vadássza.

- Kivel?

- Hát… Vele.

- Yuki, igen, de szerintem ezt, már említettem.

- De nem részletesen.

- Van időnk. – sóhajtottam.

- Ezt tőlük kaptad?

- Mármint?

- Az emlékeket. Ők adták fentről?

- Fogós kérdés, nem tudom. Érzem a sebek által hagyott éles fájdalmat, a fejemben erősen élnek az emlékek, a testem sajog, a lelkem érez, nem tudom, hogy kerültem ide, és mikor, de úgy érzem, ezeket, valóban átéltem, nem csak belém táplálták, hisz akkor, nem lenne ennyire élő.

- Mi van, ha csak egy itteni emberbe költöztettek?

- Úgy véled, ez lehetséges?

- Nem tudom, csak veled gondolkozom.

- Nem bánom ezeket, az emlékeket, akárhogy is volt, ezek tettek azzá, aki ma vagyok.

- Van amin, változtatnál?

- Nincs szívem. Mindennek oka van.

- Ez igaz. – fektette a homlokát a combomra. Egyik kezével a térdem simogatta, másikat meg maga mellett pihentette.

Ismét csendbe borult a ház. Én a fürtjeivel játszottam, Ő meg kis idő múltán elaludt az ölembe.

A hó rendületlen szakadt odakint, a nappali melegében, jólesőn nyújtózkodva, nekem se kellett sok, hogy elaludjak.