Sikeresen elgémberedett tagokkal, ébredtem a telefonom finom rezgésére, el sem tudtam képzelni, ki merészel, hajnali négy órakor esemessel bombázni. Mindaddig biztos voltam, annak a személynek a kibelezésében, míg meg nem láttam a küldő nevét. Majdnem kiejtettem a kis fehér kütyüt a kezemből, mikor olvastam; Yuki az.
Egy pillanat leforgása alatt tettem magamévá azon információhalmot, melyet nekem küldött:
Ma este hatkor, a Részeg tengerészben! Ne késs!
Hmm, nyomtam le a tetejét a csodálatos szerkezetnek, mik nem vannak…
Óvatosan másztam ki kedvesem alól, s kissé megropogtattam elgémberedett tagjaim, sétáltam pár tiszteletkört, majd úgy véltem, pár óra alvás, még jót tenne, így kutattam magamnak egy plédet, majd a szőkém mellé heveredtem.
Öt órakor már lázasan készülődtem, szívem a torkomban, kezem remeget. Gillem, kíváncsi tekintettel fürkészte minden mozdulatom, s értetlenül állt azt firtatva, hogy egy üzleti vacsi miatt miért is vagyok én, ennyire feszült.
Nem hazudtam neki, csak nem mondtam el, a teljes igazságot, elég volt most annyi, hogy egy volt munkatársammal vacsorázom. Őszintén, nem volt most ahhoz türelmem, hogy esetlegesen kitör belőle a féltékenységi roham, és rúg, üvölt, csapkod. Inkább maradtam ennyiben. Valószínű, úgyse tuja meg az életben, akkor meg? Jobb az ilyet elkerülni.
Finoman simította végig a vállamon a kezét, kissé félénken igazgatott rajtam valamit, majd megfordított.
- Nyugi már, ne légy ilyen görcsös. –mosolygott. – Ez egy vacsi, nem a világvége. – igazgatta helyre a nyakkendőm. – Csinos vagy. – ütögetett vállon.
- Köszi. – mosolyogtam rá.
- Aztán ne légy soká.
- Igyekszem.
Még az ablakból intett, s megvárta, hogy a kocsival elhajtsak. Kicsit most, útálom magam emiatt, de nem tudok mit tenni. Jobb így… Asszem.
Én érkeztem először, a pincér, udvariasan kísért egy kissé félreesőbb négyszemélyes asztalhoz, majd megkérdezte, kívánok-e inni valamit, még az asztaltársaságom megérkezik. Kedvesen utasítottam vissza az ajánlatot, majd helyet foglaltam.
Nem telt sok időbe, hogy meglássam feltűnni az ajtóban. Nem érkezett egyedül. Egy jólfésült, magas, széles vállú nála idősebb férfi társaságában jött, aki nem mellesleg egyenruhában volt. Kabátjaik leadása után, mosollyal fogadtak, s köszöntöttek.
- Szia Lu, rég találkoztunk. – megölelt. – Ő itt, egy barátom, Fabio Cortelli.
- Jó estét. – nyújtottam kezet, de ő, meghajolt előttem.
- Jó estét, Fabio Cortelli vagyok.
- Lucius Keijiwara – hajoltam meg én is előtte tiszteletteljesen. Meglepett, hogy ismeri a szokásaink. Én természetesen hozzá próbáltam igazodni, hisz európai, markáns, erős férfi, nem úgy tűnt, hogy tisztában van, a japán értékrenddel. Tévedtem.
- Akkor üljünk le. – mosolygott kedves barátom, egy kis lazaságot és derűt csempészve a dolgokba. – Rendeltél?
- Nem, megvártam, még megérkezik mindenki.
- Remek akkor rendeljünk.
A pincér gyors iramban távozott, miután felírta, ki-mit óhajt, majd ugyan ilyen gyorsan szolgált ki minket.
Úgy véltem, jobb belevágnom a beszélgetésbe.
- Mondja Mr. Cortelli, jól látom, hogy Ön a hadseregnél szolgál?
- Igen, a haditengerészetnél.
- Oh, apám is katona volt.
- Én már nem vagyok jelen bevetéseken, tudja, már családos emberként, nem tehetem meg. Viszont mint ügyvéd, jelenleg is a hazám szolgálom.
- És akkor asszony meg gyerekek? – érdeklődtem finoman.
- Van egy fiam, most lesz 3 éves. – csillogott büszkén a szeme.
- Hogy hívják?
- Akira. – valószínűleg nagyon meglepett arcot vághattam, mert elmosolyodott. Nem gondoltam, hogy képes rá, eléggé szigorú arckifejezése van.
- Itt született, Japánban?
- Igen, az édesanyja japán, de a gyerek, velem él, Olaszországban. Tudja, sokáig itt éltem, ezen a gyönyörű földrészen.
- Értem már. – mosolyogtam.
Drága Yukim, nem folyt bele az ismerkedésünkbe, úgy volt vele, hagyja had, barátkozzunk kicsit össze.
- Nos, Keijiwara-san, - vált kicsit üzletiesebb formára a hangja. – Elmondanám, miért jöttünk.
- Persze.
- Yuki, a cégünkhöz szerződne, és nagyszerű munkaerő, mint Ön is tudja, viszont, úgy láttam tisztának a dolgot, hogy előbb, az itt fennlévő munkaszerződését kell megszüntetni, elintézni a papírokat, hogy a cégnél, minden rendben menjen.
- Természetesen. – köhintettem. – Nincs semmi akadálya. Néhány hét alatt, mindent el tudunk intézni, hisz ezek csak formalitások.
- Köszi Lu. – mosolygott a jobbomon.
- Semmiség. – viszonoztam a gesztust.
- Én addig itt hagynám a fiatalurat, magának, nekem van pár intéznivalóm az országban. Tudna számára szállást nyújtani, vagy gondoskodjak erről?
- Nos, - dőltem hanyatt a székben, enyhén gonosz vigyorral. – erről a kérdésről, már nem egyedül döntök, meg kell kérdeznem a párom, hogy megoldható-e, de ha ad elérhetőséget, értesítem.
Láttam Yuki képén a döbbenetet, nem hiszem, hogy erre a válaszra számított, egy pillanat alatt váltott a színe fakóra. Gonosz vagyok, de jól esett kimondani ezeket, a szavakat.
- Természetesen. – adott a kezembe egy aranyszín dombornyomott kártyát. – Itt elér.
- Köszönöm.
A vacsora további része, felhőtlen beszélgetéssel telt, a vége felé, megengedtem a tegező viszonyt, hisz a pasi, egész szimpatikus, meg amúgy is, jobb ez így. Mesélt az életéről, arról, hogy találkozott Yukival, s megannyi másról is. Yuki boldogan áradozott az országról s, hogy milyen nehezen szokott hozzá a klímához, meg hogy mennyire elegánsak kinn.
A Vacsora finom volt, a kiszolgálás remek, s a hangulat is. Jó volt Yukit látni, még akkor is, ha igazából csak a munka miatt. Nem akartam magán ügyeket teregetni, így inkább csak általános dolgokról beszéltünk. Tudtam, a dolgok oroszlán része csak most jön. Gillel, és vele is. Fel kell kötnöm a gatyám…
