Szőke varázs

- Jó reggelt. – mosolygott rám, a konyhaasztalnál ülve.

- Szia. – vakargattam meg igencsak álmos fejem.

- Jól aludtál?

- Mennyi az idő?

- Majdnem dél van. Hétalvó. – tolt elém egy csésze, gőzölgő kávét.

- Uhh. Köszi Gil. – mosolyogtam rá.

- Gondoltam kelleni fog.

- Nagyon tudsz. – néztem rá hálásan.

- Na mesélj, mi volt? – ült le mellém a székbe.

- Ne is kérdezd. – fogtam meg a fejem.

- Yukival?

- Komolyan mondom… Mi?

- Gond volt?

- Honnan tudod hogy?

- Nem vagyok bolond. Kiszúrtam. A készülődés, az idegesség…

- Ne haragudj, hogy…

- Spongya. Inkább mond el!

Belekezdtem, elmeséltem mindent Neki, töviről hegyire. Mi volt az étteremben, a boltban a pénzekkel, meg a sikátori esetet. Kiröhögött a bolti mesém kapcsán, közölte, nem is várt márt tőlem. Majd komolyra fordult a tekintete, a folytatásnál.

- Szereted még?

- Fontos még nekem, de, már másképp.

- De szereted?

- Te vagy nekem.

- Nem ezt kérdeztem. Lu, kérlek!

- Igen. – sóhajtottam.

- Értem. – mondta ki a szót elkeseredetten. Akkor jöjjön el. Megengedem, hogy itt lakjon, amíg rendeződik a dolog.

- De.

- Nincs de. – állt fel, és elindult a szobája felé.

- Gil, kérlek. – indultam utána.

Rám csapta az ajtaját.

- Hagyj most!

- Gil. Egyetlen percet kérek, nyisd ki. – simítottam végig az ajtó pácolt erezetén.

Kinyitotta, majd nekem hátat fordítva leült az ágy szélére.

- Egy perc! Nem több!

- Köszönöm. – ültem le közvetlenül mögé. Kezemmel finoman a vállára simítottam, de elhúzódott. Nem hagytam annyiban, így átöleltem. – Gil. Ő a múltam, nem több. Kötődöm hozzá, hiszen az életem része, nélküle nem az lennék, aki. Te sokat jelentesz nekem, ezt remélem, tudod. Te vagy a jelen, s remélem, a jövőm is. Belefáradtam a szélmalomharcba. Nem vagyok az a típus, aki magára önti, La Mancha lovagjának páncélját és vakmerőn nekivágtat a képzelt óriásoknak. Nem futkoshatok a végtelenségig egy képzelet után. Nekem szükségem van a biztos pontra. Túl sokáig voltam magányos, még akkor is, mikor nem voltam egyedül. Szükségem van arra, hogy mellettem legyenek, támaszt nyújtsanak. Bár kifelé erős vagyok, belül, nagyon gyenge.

Ő olyankor volt mellettem, amikor senki más, mikor egyedül voltam, úgy éreztem, oly kicsi vagyok, mint egy porszem. Kellett egy kapaszkodó, hogy ne rettegjek a széltől. Voltak napok, mikor úgy feküdtem le, hogy rettegtem a holnaptól, imádkoztam az ágyamnál, hogy ne jöjjön el az új nap, a nap, mikor ismét szembe kell néznem a démonaimmal. Nem futhatok előlük örököst, s nem várhatjuk másoktól, hogy megvívják helyettünk a harcunk.

Mindenki életében eljön a nap, mikor el kell engednie olyan dolgokat, melyekhez görcsösen ragaszkodik, melyekről vakon azt hiszi, képtelen nélküle, nélkülük létezni. Fáj, hasogat, sokszor felsebez, majd beléd döf, de rájössz, hogy utána is létezel. Bár a seb örök, s fájó pont marad, mégis képes vagy élni nélküle.

Megéltem ezt Gil, és hidd el, nem volt nehéz, voltak pillanatok, mikor nem tudtam magamról, mikor úgy éreztem, felemészt a sötét, és magával ránt.

Sokszor megkísért, érzem a jelenlétét, a húsomba maró hegyes karmait, érzem, ahogy húz lefelé, taszít a mélybe, ahol egykor éltem. Azt akarja, hogy örökké a rabja legyek, hogy a lelkemből táplálkozzon, hogy a kínomból merítsen erőt, de nem hagyom magam…

Kell, hogy legyen kapaszkodóm, egy pont, amiért élnem kell, amit kihelyeztem. Tudod, én családra vágyom, gyerekzsivajra magam körül, arra, hogy körülzsongjon az a sok kedves, csilingelő hang. Vágyom az ölelésre, arra, hogy szívből szeressenek, s hogy engem. Vágyom a tűzre, amely egy érintéstől lobban, s arra, hogy ez idővel se múljon, hogy lobogjon bennem, s hajtson előre, egészen a végéig. Nem tudom, mi okból vagyok, valójában itt, de tudom, hogy meg akarom élni, ki akarom használni az élet által nyújtott minden apró kis morzsát. Be akarom kebelezni, megemészteni, megélni.

Nem csak túlélni vágyom, vagy vegetálni, abból épp elég volt. Nincs szükségem olyan vágyakra, melyek nem teljesülhetnek, mert elevenen eltemettük őket.

Én szilárd alapokra szeretnék építkezni, és ehhez olyan társra van szükségem, akivel ezt, meg is tehetem. Yuki, bármennyire is szeretem, nem ez az ember, nem a megfelelő. Megpróbáltuk, nem ment, nem remélhetem a végtelenségig, hogy ez változik, hogy képesek leszünk egymás irányába oly szinten változni, hogy ez minden igényt kielégítsen.

Lehet, most is egy álmot kergetek, de nem szeretnék lemondani róla. Gil, én szeretlek Téged. – szorítottam rá jó szorosan. - Szükségem van Rád!

Lassan fordult felém, de nem nézett a szemembe, arcán ezüstösen csillogott a könnyei által keltett út. Finoman felém hajolt, majd szorosan magához ölelt.

- Jól van. – suttogta szipogva. – Megértettem.

- Micsodát?

- Téged.

- Hmm?

- Nem fontos. - csóválta a fejét.

- De az, nekem, az.

- Csak, - sóhajtott – a helyzeted. Én tudom, milyen. Megértelek, és, nem haragszom. Ne haragudj, hogy olyan durva voltam.

- Nincs baj.

- Nekem ez annyira más. Sose voltam így senkivel, és nem csak azért különös a kapcsolatunk, mert férfi vagy, hanem mert, annyira más vagy, mint azok, akiket eddig valaha ismertem. Nem vagyok hozzászokva ennyi kedvességhez, és ennyi jóhoz. Én sose voltam még így szeretve. A szüleim rendes emberek, de sose voltam a szemükben különleges. Sose éheztem, vagy ilyenek, egyszerűen csak, voltam számukra. Most érzem először azt, hogy tartozom valahova, hogy igazán, a részese egy egésznek. Ez nagyon jó, de mégis, egyben fura is. El kellett ezt fogadnom, el kellett Téged fogadnom, így. Mármint, azt, hogy tényleg ilyen vagy, hogy lehet egy ember, ennyire… nem is tudom, Te.

Kedvesen mosolyogtam Rá, bár nem egészen értettem, miről beszél, de örültem, hogy nem neheztel rám. Finoman túrtam a szőke tincsei közé, majd egy csókot adtam a homloka közepére. Csukott szemmel várta, hogy fojtassam, így adtam Neki még egyet, majd végigsimítottam az arcán.

- Ennyi? – vigyorgott rám gonoszul, majd puhán csókolt rá a felső ajkamra.

Hagytam, hogy Ő irányítson, diktálja a tempót, és állítsa fel a szabályokat. Suta volt, és néha kissé bizonytalan, de vágyott engem, s ez jól esett. Ez a nap kettőnkről szólt, csak és kizárólag RÓLUNK! Sose kérnék ennél többet.

Kockázatok, és mellékhatások

Én meg az a drága konfliktuskerülő magatartásom, úgy döntöttünk, nem megyünk rögtön haza, és rontunk ajtóstól Gilre, hogy jajj képzeld, a volt munkatársam amúgy, Yuki volt, és pár hétig bizony itt fog lakni. Valahogy úgy éreztem, nem lenne jó vége. Így, azt láttam a legjobbnak, hogy tartok némi szünetet, elmegyek, bevásárolok a boltba, addig kitalálom, hogy is vezessem ezt fel, drága egyetlenemnek.

Így is történt.

Miközben a polcok között masíroztam az enyhén nyikorgó kocsimmal, azon morfondíroztam, hogy vigyek-e Neki valamit? Végül is, nem árt, ha van egy kis apróság nálam, amit szeret, hátha örül neki. Így betettem egy zacskó savanyú cukrot. Nem is akármilyet, azt, amit a kedvencének véltem felfedezni. Citromosat. Elmosolyodtam a tényen, hogy mennyire nem egyezik az ízlésünk, még ebben sem, de legalább nem kell attól rettegnie, hogy éjjel feldézsmálom a dugi cuki készleteit. Eszem ágában sincs ilyen savanyú izéket a számba venni. Plusz öröm, hogy így, az általam kedvelt habcukor, mogyorós csoki, meg társai, biztonságban vannak. Azokra meg Ő nem gerjed. Nem értem a logikáját, de ha neki jó, hogy a néha savanyú modorát, savanyú cukorral frissíti, hát, tessék. Én nem akadályozom meg benne.

A kasszánál ácsorogtam, mikor eszembe villant, hogy a legfontosabb dolgot nem is hoztam. Sűrű elnézést kérés közepette robogtam vissza. Az emberek csúnyán néztek, de na, ez van, ezután az este után, csoda, hogy még fog az agyam. A pénztáros hölgy lágyan mosolygott, majd a kártyám háromszori elutasítása után, megkérdezte, van-e annyi készpénzem, mert úgy tűnik, döglődik a rendszer. Na Luci, ez sem a te napod. Kicsaptam a pultra a tárcám tartalmát, majd többszöri átszámolás után, megbizonyosodtunk róla, hogy nem elég. Vagy visszateszek valamit, vagy imádkozunk, hogy működjön a gép. Egy morc pasi állt mögöttem, aki egyre türelmetlenebb volt. Hetykén odalökte a maradék pénzt, csak tűnjek már onnan. Ha nem öl meg a sikátorban, komolyan hálát adok az égnek. Hatalmas sóhajtással vonszoltam ki magam, komolyan nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Pedig úgy tűnik, nagyon is beerősödött ez a negatív széria. Mit tudok tenni? Tűrök.

A sikátorból hirtelen jött az erős szorítás. Be kell valljam, egy pillanat alatt a frászt hozta rám, a pulzusom az egekben, a szívem a torkomban, a kezemben lévő csomagok hatalmas puffanással estek a földre. A benne lévő gyümölcsök szanaszét gurultak, és a lekvár üvegje ripityára tört.. Mikor a tenyerét a számra tapasztotta és a falhoz nyomott, megismertem a támadóm.

- Mi az istent művelsz? Normális vagy? – üvöltöttem rá dühösen.

- Ugyan már Lu. – vigyorgott. – Nem gondoltam, hogy ennyire megijedsz.

- Ennyire? Ennyire? Mond te az eszednél vagy? Majdnem kiugrott a szívem a helyéből, te nem normális.

- Ajj már. – kacagott. – Ne görcsölj, csak poén volt.

- Poén? Ez? Baszod Yuki, ez nem vicces! Kifizeted ezt a sok romot, világos? – az agyam a füstölgés szélén volt és készült felrobbanni, nem vagyok túlzottan ideges típus, de ez, komolyan az én energiáim is meghaladta.

- Jól van már. Nyugi. – simított végig a vállamon. – Leléptettem az olaszt. Veled akartam lenni. – hajolt közelebb.

- És ez a megoldás? Hát remek, mondhatom. – villogott rá a szemem.

- Hiányoztam? Mond! – dörgölődött hozzám, miközben a zakóm gombolta ki.

- Állj le! – szorítottam a kezeire.

- Naaa… - susmorgott, s nem hagyta abba az ostromot. – Tudom ám, hogy kívánsz. Érzem.

- Az istenit Yuki. – üvöltöttem rá, miközben igyekeztem lehámozni a kezét a gatyámról – Mi a frász ütött beléd? – néztem a szemeibe. – Te ittál.

- Picit. – hajolt még közelebb.

- Hiányoztaaam? – susogta a fülembe, miközben belenyalt.

- Elég! – üvöltöttem, miközben a kezeire martam, és a falhoz nyomtam. – Most hagyd abba! – a dühöm a tetőfokára hágott, és már nem tudtam parancsolni a testemnek. – Tudni akarod? Valóban? Igen a kurva életbe, hiányoztál! Tudd meg, hogy hónapokig azt se tudtam, mi az isten van. Egyik napról a másikra, csak úgy lelépsz, és hagysz nekem egy cseszett sms-t? Mond mi a faszt képzelsz? Én is emberből vagyok, nem valami kibaszott kirakati bábú. Nem, képtelen voltam felfogni, hogy tehetted ezt. Pont te! Nehezen ment, hogy elfogadjam, leléptél. Erre, épp hogy belekezdtem az új életembe, egy olyan ember mellett, akit szeretek, s úgy érzem, lassan de biztosan, stabilizálódik a kapcsolatunk… van pofád idejönni? Komolyan elhatároztad, hogy minden gond nélkül majd én elfelejtem a múltat, és megint együtt lehetünk? Hát tévedsz. Jobb, ha elmész innen, és hanyagolod ezt a gondolatod, mert eszem ágában sincs tönkretenni az életem. Te a múlt vagy, s már régen el kellett volna engedjelek. A saját hibám, hogy képtelen vagyok rá, hogy ragaszkodtam hozzád, mint baráthoz. De a barátok nem tesznek ilyet. Sose tennének.

- Sajnálom. – motyogta.

- Tudom. Menj haza, józanodj ki, és ha képes vagy normálisan kommunikálni velem, majd keress fel.

- Oké. Tényleg sajnálom.

- Tünés! – engedtem el a karját. Azt hiszem alaposan megszorongattam, de már mindegy.

 - Ezt meg. – mutatott a romokra. – kifizetem.

- Oké, oké. – fordítottam neki hátat, hogy ne lássa a könnyeim. – Tűnj már innen. – zokogtam.

Hosszú időbe telt, hogy teljesen lenyugodjak. Órákig kocsikáztam a városban, néztem az embereket, a fényeket, a várost. Sétáltam a parkba, rugdostam a kavicsokat magam előtt. Biztosra akartam tudni, hogy mikor hazamegyek, Gil, már alszik. Nem volt szükségem több sebre. Legalább ezt a napot hagyjuk meg így.

Néma csendben pakoltam be a cuccokat a hűtőbe és a szekrényekbe. A fürdőbe gyors lemostam magamról az egész napos szennyet, majd osonkodva bújtam mellé. Háttal feküdt nekem, finoman végigsimítottam a lágy görbületen, majd alig ölelve Őt, lefeküdtem.

Némán fogott rá a kezemre, majd megszorította, felém fordult, majd adott a homlokomra egy csókot. Végigsimított a karomon, majd szorosan ölelve hozzám bújt.

- Üdv itthon.

Egy sima, egy fordított

Gabriellt furcsa, megmagyarázhatatlan érzés vette körül, miközben nyugodt tempóban haladt a hatalmas, gránátból és ezüstből kirakott folyósón. Megannyiszor tette már meg ezt az utat. Napi rendszerességgel, közlekedett a hálókörletek közt, fenntartva az egyensúlyt. Kapcsolati pont volt aki, elmondta, mi a dolga az angyaltársainak.

Most mégis más volt. Életében először érezte azt az átható, semmihez sem hasonlító bűzt. Orrát irritálta ez a szúrós, keserű és egyre erősödő szag. Keresztül hatolt a testén, marta, facsarta, cincálta. Hátán végigfutkosott a hideg, még a napfényben ezüstösen csillogó szárnyait is megremegtette ez az érzés. Nem esett neki jól. Életében először tapasztalta azt, amit barátjának, sok ezer éven keresztül viselnie kellett. Az irigység és a gyűlölet szaga volt ez, az utálaté, melyet angyaltársai vetítettek ki felé.

Megállt a hatalmas ajtó előtt, majd nagyot nyelve, egyet koppantott, s várt. A monstrum lomha mozgással nyílt, a fény, mely kiáradt belőle, szinte elvakította.

- Gyere be, kérlek. – hallatszott a lágy, dallamos hang odabentről, segítve az angyalunkat a felocsúdásban. Néhány perc is eltelt, mire képes volt a földbe gyökerezett lábát mozgásra bírni. Szemét bántotta a teremből áradó fény, szája pedig tátva maradt a látványtól. Méltóképp viselte, a Tükrök Terme nevet. Amerre a szem ellátott, végtelen hosszú sorban, két oldalt tükrök sorakoztak, mindegyikükből más-más színű, vakító fény áradt ki.

- Gyere csak közelebb. – vízhangzott a hang.

Gabriell néma áhítattal, enyhén meghajolva, szemét lesütve lépdelt előre, majd letérdelt az Égi fénylő aurája előtt.

- Üdvözöllek. – harsogta. – Állj fel, kérlek.

Az angyal nagyon óvatosan és lassan emelkedett fel, szárnyait, cseppet megborzolta, szemeivel, még mindig a folyosó gránit lapjait fürkészte, pontosan tudta a szabályt, miszerint, tilos a szemkontaktus.

- Kérlek, - vett visszáb hangjának erejéből – nézz rám.

Hatalmasat nyelt, küszködve a torkát mardosó csomóval, de hiába. Óvatosan emelte Teremtőjére tekintetét. Nem látott mást, mint fényes aurát, melyen keresztül is látott. Kissé meglepődhetett, mert az Égi, elmosolyodott.

- Nem kell félned. Nem látod a valódi alakom, csak ha azt én, úgy kívánom. Ebből a teremből, nem szivárog ki semmi. Ez itt, az én rezidenciám, és ami körülöttünk van, az, az én művem.

- Értem. – motyogta kissé megszeppenve.

- Minden tükör, egy élet, minden élet egy út, mely valahonnan valahová vezet. A tükrök, mindent elárulnak nekem. Látod, ennél itt például, már sötétedik az üveg. Azt jelenti, hogy ez az ember belül már annyira romlott, hogy lehetetlenség visszahozni a jó oldalára, őt már bekebelezte a gonosz. Vagy itt – simított végig az üvegen – már középig megrepedt. Azt jelzi, hogy már közel van az életének vége. Ha egy ember meghal, eltörik a saját tükre.

- Miért vagyok itt? – kérdezte kissé félénken.

- Türelmetlen, és lényegretörő. – kacagott fel csengő hangon. – Pont, mint Lucifer. Miatta vagy itt. Mikor voltál Nála?

- A napokban láttam, ahogy végigszeli a parkot, épp egy kisfiúra felügyeltem, egy villanyoszlopon állva, mert Ashakielnek sürgős dolga akadt.

- Nem így értettem. –csóválta enyhén a fejét. – Mikor beszéltél vele?

- Elég régen. Nincs jogom beleavatkozni a földi lények életébe. Jelenlétemmel csak összezavarnám, de vigyázok Rá, nem kell aggódni.

- Azt tudom. – csendesedett el még jobban, majd egy arannyal és gyémánttal kirakott faragott karfájú heverőre ült. - Gyere ide kérlek. – sóhajtotta.

Az angyal némán teljesítette a kérést, majd tisztes távolságban, megállt.

- Kérlek. – suttogta a fénylő alak, miközben kinyújtotta a kezét.

Szárnyait szorosan maga köré vonva, kissé félve lépett közelebb. A vele szembe ülő alak lágyan simított végig az ezüstös tollakon, finoman borzolta fel őket, s finoman húzta vele közelebb angyalát.

- Ti vagytok az elsők, - sóhajtott – Belőlem születtetek, a saját képemre mintáztalak benneteket. Te, aki anno az Édenkertet őrizted Lucifer letaszítása után, ma meg a lakhelyünk, s emellett hírvivő vagy. Mikáél, a Mennyei Sereg vezetője, Uriél, aki a Fény Krónikájának őrzője, Ráfáél, az Isteni gyógyító, Ráquél, aki a karmikus kapcsolatokért felel, és persze Lucifer… Ő, aki az első volt, minőtök közt.

Az angyalt forrósággal öntötte el Teremtőjének lágy érintése, oly régen nem érezte, hogy el is felejtette. Tapintásának lágyságát nem lehet leírni, a legdrágább, legminőségűbb selyem vagy bársony, ehhez képest durva pokróc. Bizsergette testét, s a Belőle káradó hő, lágyan tüzelte fel. Összezavarta ez az érzés, nem tudott vele mit kezdeni, de túlságosan jól esett neki ahhoz, hogy hátrébb lépjen.

- Bűntudat mardos, képtelen vagyok feldolgozni ezt. Lucifert nemrég, megkörnyékezte a gonosz. Féltem Őt. Mi lesz, ha elragadja?

- Nem kell. – nyugtatgatta Gabriell. – Lucifer erős angyal, mindig is az volt. Még mikor a pokolban élt, akkor is ellent tudott állni, meg tudta őrizni a tisztaságát. Másképp, most nem lenne ott, ahol. Nem kaphatott volna új esélyt.

- Ez igaz, de ne feledd, hogy mit tettünk Vele. Ez a teher engem nyom, és nem tudom, meddig vagyok képes cipelni.

Lágyan nyitotta szét a szárnyait, majd a köztük lévő alig távolságot is megszüntetve, puhán ölelte körül a Mestere auráját.

- Nem tehettél mást. – suttogta.

- Dühös voltam, és meggondolatlan. A legtisztább, legélőbb, legigazibb angyalom vetettem a mélybe.

- Mi tettük.

- Parancsot teljesítettetek, az én parancsom. Szükségem van, a megbocsátásra. Arra, hogy megbékéljen a lelkem ezzel.

- Mit szeretnél, mit tegyek?

- Menjetek le Mikáél-el Hozzá.

- Seregestül?

- Nem szükséges. Csak ti, ketten. Adjátok Neki oda, a maradék emlékeit, azokat, amiket még én vettem el Tőle, sok száz éve.

- Mindet?

- Igen, mindet.

- Uram. – térdelt le Elé, méltóságteljesen. – tudod, hogy a szavad, szent a számomra, de jól meggondoltad a tetted? Ha megtudja, hogy elárultuk, hogy a Hozzá legközelebb álló angyal volt, aki letépte a szárnyait, s végignézte gyötrelmes kínlódását…

- Nem kell félned, drága Gabriell. – simított végig az arcán. – Az én parancsomnak engedelmeskedtél. Minden teher az enyém.

- Ő a legjobb barátom. – könnyezte bele az őt simító tenyérbe.

- Tudom. Néha kicsit több is annál. – adott lágy csókot a homlokára.