Voltál már valaha úgy, mintha a valós,
álommá válna? Nem afféle tündérálom, mely jót tesz a léleknek, hanem fájdalmas és
keserves...
Mikor a körülötted lévő világ egy
szemvillanás alatt megfagy, s úgy érzed a lábad, nem bírja tovább a rá nehezedő
súlyt. A földre rogysz, s keservesen marsz az alattad elterülő nedves talajba…
Tekinteted a földre mered, képtelen vagy
felnézni, s kezeiden megcsillan a saját, vöröslő véred…
Éles fájdalom hatol a hátadba, mely letaszít
végképp a porba, szárnyaid erővel húzzák ki, egészen addig, még már ordítani
tudnál fájdalmadban. A fehér tollak sora hull eléd, fátyolossá válik a kép,
könnyes szemmel követed, az egykor volt éked utolsó útját…
Megcsonkítanak, majd durva éles eszközzel,
kivágják húsodból, az egykor volt selymes piheséget.
Forró vérfolyam csiklandozza hátad, tested
sajog, fájdalmasan lüktet, szemed nem enged látni, fejed szédül, vad vágtás
körhinta futam ez. Gyomrod összeszűkül, hallod a kárörvendő, vad hahotát… gúnyos
megjegyzések, undorító, kéjes vihogás…
Csupán percek tört része, mégis egy élet,
mely odalett. Nem látod az arcát, mégis fáj a felismerés, a saját véred, ki ezt
tette veled…
Zuhanás, az ismeretlenbe. A felhők, sorra
tűnnek el mögötted, majd az agyad bekapcsolja a védekező mechanizmusát, s te
öntudatlanul zuhansz a kénes mocsárba…
Ocsmány, karmos, sziszegő jószágok lepnek
el, húzzák mozogni képtelen tested ide-s oda, marakodnak, veszekednek rajtad,
mint a jól eső húson a hiénák hada…
Kopogó léptek, paták zaja hallik, s egyetlen
szárnyrebbentésére elillan a sisere had. Csak ő marad, vörösen csillogó
tekintetével végigpásztáz rajtad, majd karmos kezével beleváj húsodba.
- Nocsak, kit hordott erre a szél. –
sziszegi fogai közt. – Angyalszagú démon? Ilyet sem láttam még. Láncra vele! –
adja ki a parancsot. – mire felocsúdsz egy sziklához vagy kötözve. A láncok
szúrós, tüskés végük marják a húsod, véred lassacskán távozik testedből…
- Ne nagyon mozogj, kicsi angyal, hacsak nem
akarsz korán halni! – vigyorog gúnyosan.
-
Sajnálom. – susogták a fák körülöttem. A fejem zsongott, s azon kaptam magam,
hogy a földre rogyva bámulok magam elé. – Sajnálom. – Búgott ismét az ismerős
hang.
Kerestem
a gazdáját, a helyet, honnan jöhetett, kutattam a lombokat, az ágak mindegyikén
végigfutott a tekintetem. Puha selyem, mi a kezemre hullott, mintha havazna a
tavasz közepén. Apró kis tollak pelyhekben hulltak elém, majd a vakító fényben,
megláttam Őt.
-
Gabriell, drága barátom, Te vagy? – kérdeztem ostobán a fénytől.
-
Sajnálom. – ismételgette minduntalan, miközben lassan araszolt felém.
-
Mit?
-
Hogy ezt kellett tennem.
-
Nem értelek. – erős és határozott szorítást éreztem a vállamon, döbbenten
néztem oldalra, Mikáél volt az. Tekintete kéken világított ébenfekete
hajzuhataga alól, nem értettem, mit keres Ő itt, mi dolga van velem. – Baj van?
– kérdeztem Tőle, de nem válaszolt, csak Gabriell felé intett.
-
Az Égi küldött. – motyogott.
- Mi
a baj? – Néztem rájuk, még mindig értetlenül a földön térdelve.
-
Emlékszem a zuhanásra. Beégett a retinámba a kép, ahogy eltűnsz a felhők közt.
Rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogy odaveszel. Sosem fogom megbocsátani
magamnak.
-
Nem értelek.
-
Luci, én, vagyis mi voltunk azok, akik ezt tettük veled. Én, a saját kezemmel
téptem le a szárnyaid, hasítottam fel a hátad, s néztem végig, ahogy majdnem
elvérzel.
A
döbbenet s az értetlenség ott ült az arcomon, kutattam a tekintetébe a választ,
melyre a kérdést, fejemben oly sokszor feltettem.
-
Parancsot kaptam, s bár tudom, ez nem magyarázza tettem, s nem is mos ki a bűnöm
alól, de meg kell értened, akkor ott, nem tehettünk mást. Az Égi dühös volt.
Életemben nem láttam még ilyennek. Villámokat szórt a szemével, egy
szemvillanás alatt lesodort egész kontinenseket a föld színéről. Árvizekkel
pusztított, szélt kavart, földrengést szított. Mindent el akart pusztítani mi
oly kedves volt számára, élete fő művét akarta a semmibe dobni. Dühöngött,
csattogott, üvöltött. Fújtató dúvadként mondta ki az ítéletet, mellyel Téged
sújtott, s mi? Túlságosan féltünk, gyáva nyúlként, meghunyászkodva tettük, amit
parancsolt, ahelyett, hogy szembeszálltunk volna Vele. Máig undorral tekint
vissza a tükörképem emiatt rám, képtelen vagyok megbocsátani bűnömet, mellyel
ártottam Neked. A lényt, aki oly közel állt hozzám, ki mellettem állt, mindig a
bajban, s támaszom volt, én magam taszítottam porba. A kezeimet a Te véred
áztatta, a mai napig érzem a kénes szagot, mellyel megbélyegeztünk, hogy minden
angyal tudja messziről, Ő nem közénk való többé. Tüzes vassal égettük beléd a
jelet, melyet a mai napig magadon hordasz.
Nem
tudom, valaha az öröklét során, megkapom-e a bűneim alóli felmentést. Kapok-e
valaha enyhülést, és megbocsátást.
Tudnod
kell Lucifer, hogy én… - sóhajtott.
- Sajnálod.
Tudom. – mondtam mereven magam elé, miközben saját könnyeimmel küzdöttem. - Sokat
érek vele. Elárultál! Pont te! Te, aki számomra oly fontos volt.
-
Nem tehettem mást.
-
Nem érdekelsz! Hazudtál, becsaptál, manipuláltál. Évezredek teltek úgy, hogy
elnyomtad, elvetted tőlem ezt az emléket.
-
Meg kellett tennem.
-
Tudod, - kacagtam gúnyosan – nem is az fáj a legjobban, hogy letaszítottál.
Megértem, hogy parancsot teljesítettél. Jobban bánt a tény, hogy ennyi időbe
tellett, hogy beismerd. Hogy mindeddig egy hazug, képmutató világban kellett
élnem, melletted, úgy, hogy vakon bíztam benned! Benned, akit a legjobb
barátomnak hittem. Sanyarú a sors. Nem barát vagy Te… Ellenséggént is jobbat
kapnék.
Csalódtam
benned Gabriell! Elvetted az életemet! – markoltam szorosan a földbe. – Tűnj a
szemem elől! Soha többé nem akarlak látni! – Üvöltöttem keservesen.
A
sápadt Hold unalmasan tekintett ki a szürke viharfellegek mögül, mikor képes
voltam felállni a porból. Könnyeim, letöröltem a szürkévé vált ingem szélével,
majd lassan, elindultam haza. A világ még mindig tótágast állt felettem, s egy
vágyam volt csupán, hogy Őt magamhoz öleljem. Úgy éreztem, nincs másom. Csak Ő,
aki nem árult el. Hazafelé poroszkálva, az út rücskös felületét bámulván, még
mindig az-az egy, s egyetlen, kimondatlan kérdés motoszkált bennem.
MIÉRT?