Balról
halk kopogás hallatszott… nekem bal… ja ajtó. – Tessék!
A
szőkém résnyire nyitotta a finom erezésűt s épphogy csak az orra hegyét dugta
be.
- Jöhetek?
- Jöhetek?
-
Persze. – mosolyogtam Rá, kissé erőltetetten.
A
meztelen talpacskák finoman araszoltak előre, majd a szoba közepén megálltak,
mintha gazdájuk tövig nyomta volna a féket. Meglepett arccal nézett körül, majd
nagy, csodálkozó tekintetét rám emelte.
-
Hol?
-
Hmm?
- A
szőnyeg, hol? – tapicskolt kettőt a lakkozott parkettán.
-
Tisztítóban.
-
Hááá – döbbent egyet, - értem. – Szabad? – bökött mellettem lévő résnyi hely
felé. Az ágy szélén ültem, balról, épphogy volt hely, jobbról, nagy, mégis ő, a
balt választotta.
-
Gyere. – huppantam sacperkábé középre.
Olyan
közel ült hozzám, amennyire csak tehette, majd jobbját áttette a vállamon, s
félig megölelt. – Elmondod?
-
Hmm?
-
Bánt valami. Ne mond, hogy nem, mert tudom, érzem, úgyhogy ne, most ne járjuk
be a felesleges köröket, ha úgy érzed, és attól jobb, mondd, én itt vagyok,
figyelek. Nos? – simogatta meg finoman a vállam. - Yuki bánt ennyire? Felesleges,
mondtam, hogy jöhet, nincs gond, alszik a szobámba, csinálunk valami közös
programot. Hidd el, tényleg nincs problémám ezzel.
-
Most más. – sóhajtottam egy nagyot.
-
Megbántott valaki?
-
Olyasmi.
-
Figyelek.
-
Nem szeretném…
-
Lu! – emelte fel a hangját. – Könyörgöm, most mondtam, hogy ezt ne. –
felpattant az ágy közepére és a lábait maga alá húzta. – Szóval?
Követtem
a példáját, és vele szembe ültem.
-
Csak… volt egy barátom, aki nagyon megbántott.
-
Mi történt?
-
Voltál már úgy, hogy nem tudod megállapítani az életed álom, vagy valóság?
Mikor összekeverednek, megfordulnak, sőt, kifordulnak a dolgok? Egy barát, egy
bizalmas, egy olyan ember, akire az életed bíznád… annyi év után… kiderül, hogy
elárult, hogy mindaddig, egy hazugságban éltél, s a kép, amit eléd mutattak,
az, korcs. Nem elég, hogy elvesztette a bizalmam, de annyira fáj… a tény, hogy
ennyire képes valaki beléd taposni, hazudni, hosszú évtizedekig.
Tudod,
mindig fáj az ilyen, de a legnagyobb bizalmasod, az, akire az életedet bíznád,
akiért mindent megtennél, vakon bízol benne… s ő… elárul. Oly erővel taszít a
földbe, hogy a fájdalmadtól üvölteni sem tudsz, széttépi a lelked a tudat, hogy
oly gerinctelen, oly hazug, képmutató, áruló…
-
Ki volt?
-
Nem fontos. – sóhajtottam.
-
De.
-
Gil, kérlek… hidd el, nem a név a lényeg.
-
Rendben, ha nem akarod. – tekintet ki az ablakon mélyen elgondolkodva.
-
Ne haragudj, tényleg, nem számít.
-
Nincs gond. És most mi lesz?
-
Mi lenne?
-
Megbeszélitek?
-
Ezen nincs mit!
-
Szart nincs! Figyelj, ha ennyire képes vagy magadba roskadni, akkor igenis van.
Okké, nem én vagyok az, az ember, akinek kilelkized magad, de hidd el, látom,
ha problémák gyötörnek, látom az elkeseredést a szemedben, hiába próbálod
titkolni, nem vagyok vak. Tudom, hogy emészt, hogy belül harcot vívsz, de ez
nem mehet tovább. Főleg neked nem. Ismerlek, tudom, hogy bele fogsz rokkanni,
ha ezt tovább műveled magaddal, úgyhogy tessék elejét venni a dolgoknak, és,
vagy letudni egy életre, vagy megtalálni a megfelelő megoldásokat.
-
Ez nem olyan egyszerű.
-
Tudom, de ez, nem járható út. Szeretlek, és nincs szándékomban elveszíteni Téged.
Nekem csak Te vagy! – karolt a nyakamba s egy pillanatra elöntött valami
sanyarú keserűség. Már megint önző voltam, depizek a saját nyomoromon, közbe
észre se veszem, hogy Ő, miattam, szenved, hogy ez fájhat Neki, hogy bántom
ezzel, ha nem is közvetlen, de… mégis sikerül.
-
Sajnálom, észre se vettem, hogy… - szorítottam rá amennyire csak tudtam.
-
Fátylat. Szeretnék segíteni.
-
Már megtetted. – sóhajtottam nagyot. – Eljössz velem?
-
Hova?
-
Beszélnem kell valakivel és szeretném, ha velem jönnél.
-
Persze, mikor?
-
Akár most.
-
Öltözöm.
Némán
sétált közvetlen mögöttem az apró, zöldes kövekkel kirakott úton. A fejemben
motoszkált egy kérdés, ami akarva-akaratlan kicsúszott.
-
Gil, mond, - rám emelte a most egészen szürkéskéknek tetsző szempárt. – miért?
-
Nem értelek. – csóvált.
-
Nem kérdeztél, nem kutattál, csak jöttél.
-
Úgy éreztem, fontos. Kellene?
-
Hmm?
-
Kérdeznem, vájkálni. Tudod, nem vagyok én ebben jó. Én nem beszélek szívesen,
nem nyaggatok, és nem tudom, Neked mire…
-
Észrevettem.
-
Mi? Ajj Lu, figyelj, nem vagyok Teféle. Te annyira… áh.
-
Annyira mi?
-
Annyira jó vagy. Nem tudom, bizonyára valami angyalvonás, de ilyen ember nem
létezik érted? Túl jóságos, túl ártatlan túl…
-
Őszinte? Tiszta?
-
Olyasmi. Ne szívd mellre, ez tök jó, de nem vagyok hozzászokva.
-
Nem értem.
-
Az ember alapjáraton sem ilyen. Még születése pillanatában sem. Tudod, mi…
gyűlölünk, féltékenyek vagyunk, fújjolunk a másikra, keresztbe teszünk,
áskálódunk, és.. hogy is mondjam. Ha teszünk valamit, várunk érte cserébe. Soha
semmi nem megy csak úgy, természetesen. Mindig vannak elvárásaink a másikkal
szemben, és legyen az ember bármilyen jóságos, ez benne van, a vérében, a
sejtjeiben, a lelkében.
-
Érdekes gondolat, de még mindig nem értem, ez hogy jön ide.
-
Úgy, hogy én tudod, nem akarok olyan dolgokba beleavatkozni, ami nem rám
tartozik. Szívesen meghallgatlak, adok tanácsot, vagy véleményt, de nem
szeretek azzal nyitni, hogy látom bajod van, mondd el, mert az nem én vagyok.
Most is csak azért tettem, mert láttam, hogy olyan régóta emészt… tudod,
mindenkinek vannak belső dolgai, amiket maga akar megvívni, és én nem vagyok
arra hivatott, hogy ezekbe, a dolgokba avatkozzak. Ha el akarod mondani, akkor
viszont meghallgatlak szívesen.
-
Ezek szerint én vájkálok?
-
Nem dehogy, nem így értettem. Te nagyon különleges vagy. Afféle, aki a
jelenlétével eléri, hogy megnyílj. A kisugárzásod, a tekinteted, annyira meleg,
és megnyugtató, melletted az ember biztonságban érzi magát, vagy hogy is
mondjam. Nekem annyira jó, megnyugtató, kellemes. Én még sose éreztem hasonlót.
Melletted képes vagyok megnyílni.
-
Hát, ezt köszönöm. – csuklott el a hangom.
Ismét
csak a talpunk alatt lévő apró kavicsos törmelék sercegése volt az egyetlen
kivehető zaj. Mögöttem jött, nem láttam, de hallottam. Az út kellemesen
bekacskaringózott az ezüstszínű fenyők közé, alul, a szegély mellett,
illatoztak a levendulák. Bal oldalt, olyan méteres szakaszokba finoman
megmunkált padok sorakoztak. A saját gondolataim közt cikázva, egyszer csak
arra lettem figyelmes, hogy nem jön. Riadtan fordultam hátra, és tekintetemmel
Őt kerestem. Leült az egyik padra, arcát a tenyerébe temette.
-
Hát te? – döbbentem rá.
Egyenesen
rám nézett a két festékes masszával.
- Azért,
elmondod?
-
El. – mosolyogtam rá.