Közvetlen
mellé ültem le úgy, hogy a közöttünk lévő távolságot ne lehessen centikbe
mérni, hátamat az enyhén kopott már megfakult erezésű padnak döntöttem,
tekintetemmel a fák lombjai közt kivilágító fénygömböcöket pásztáztam.
-
Tudod, - kezdtem bele enyhén megcsukló hangon a szürke mesémbe. – a bizalom,
egy nagyon képlékeny dolog. Nem vagyok az a fajta, aki nehezen nyílik meg
emberek felé, de van egy bizonyos pont, ahol megálljt parancsolok, s azon belül,
nem jöhet akárki. Ez olyan, mint egyféle kerítés melyet láthatatlan téglából,
magad köré emelsz. Az emberek nem is tudnak róla, hiszen nem érzékelteted
velük, hogy vannak titkaid előttük, vagy olyan dolgok, amikről nem szívesen
beszélsz. Akkor tudatosul bennük igazán, hogy valójában, belül mennyi sebet is
hordtál, mikor beengedet őket a láthatatlan mögé. Szeretem az embereket,
őszintén és tisztán, minden gyarlóságuk, hibájuk és butaságuk ellenére. Tudom,
hogy képesek a változásra, csupán csak kell nekik adni valamit. Úgy érzem, a
megfelelő út ahhoz, hogy megtaláld önmagad, az, hogy másokkal szemben, úgy
viselkedsz, ahogy szeretnéd, hogy veled viselkedjenek. A jó, egy olyan dolog,
ami mindenkiben benne lakik, a kérdés csak az, hogy mennyire mélyen temette
magába. Van, akinek egyértelmű, és természetes, s van, aki inkább a hidegséget
választja, abban a hitben, hogy ez által, kevésbé sérül.
Sok
titkot őrzök, s nem mind az én, saját titkom. Egyszerűen csak láttam,
végignéztem dolgokat, eseményeket, amik hatással voltak rám… jó vagy rossz
értelemben. Láttam mennyire korccsá képes válni az ember, s tudom, milyen
tényezők vezettek a folyamat végéig. Egymást pusztítják el, tudatosan, vagy
akaratlanul. Kihatnak egymás életére, akár egy kiskori sérelem, vagy
bántalmazás megpecsételheti egy ember jövő béli sorsát, még akkor is, ha nem is
gondolnánk.
Ez
olyan, mint a fiatal festő története, aki egy sérelem miatt kiirtott,
közvetlen, vagy közvetve, számtalansok embert. Tény, hogy egymagunk gyengék
vagyunk a világba, de ha társul hozzád tömeg, megszédít a hatalomvágy…
elpusztítod saját magad. Az ember attól ember, hogy gyűlöl, hogy megtorol, hogy
gyaláz… s ez, örömmel, és kéjjel tölti el. Nincs olyan ragadozó, senki, a
legdurvább élésfogú vadász se, aki csak azért öli meg társát, vagy egy másik
élőlényt, mert az, anno, ártott neki. A farkas törvények nem arra adnak
felhatalmazást, hogy halomba tiporj egy nemzedéket, vagy kiirtsd a saját fajod,
nem mellékesen vele együtt a bolygód is, hanem arra, hogy a lét fenntartása
érdekében ölnöd kell, annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy megmaradj. A falka
egymásból és egymásért él, megvan a rangsor, ami szabályokkal jár, ha
megszeged, büntetést kapsz. Ha egy a falkából, nem megfelelőképp lép, elrontja,
akkor mindenki vele sérül. Bizalmon alapszik a jó vadász, a jó csorda, a jó
klán…
Az
emberi kapcsolatokban a bizalom, olyan, mint egy kártyajáték, vannak benne
póker arcok. Rezzenéstelen arccal üli végig a partit majd a végén, mikor
kiteríti a lapjait, akkor jössz rá, övé volt a nyerő kör… ha szerencséd van,
csak a kört nyerte meg, ha nincs, akkor az egész parti az övé.
Évezredes
barátság… belehelyezed a társad kezébe a léted, a múltad apró darabkáit, a
lelked csorbult vázát, bízva abban, hogy óvni fogja, hogy számíthatsz rá, hogy
védelmezi azt. Elmondod legbelsőbb, legfájóbb gondolataid, kiadod a lelkedben
megbúvó minden apró sebet, bízván abban, hogy méltóképp vigyáz rá, s azzal,
hogy kiadod magadból, enyhülést nyersz. Bár végérvényesen nem tudsz feledni,
átlépni a gondokon, de az idő, a barátod, azért van, hogy a múlásával, benned
is múlik valami.
Egy
pillanat műve csupán, egyetlen visszafordíthatatlan esemény, mikor a bizalom,
tovavész.
Megtört
bennem a legerősebb támpillér, s úgy érzem, összeroskadok a nyomás alatt. Nehéz
ráeszmélni arra, hogy valójában sosem létezett köztetek teljes őszinteség. Még
akkor is, ha te, a magad részéről, mindent megosztottál a másikkal… cserébe…
Megcsuklott
a hangom, nagyot sóhajtva eltakartam arcom. Keserűen nézett rám, kezével
finoman végigsimított hátamon, majd egy finom, alig csókot lehelt a fejemre.
-
Sajnálom. – susogta szelíden.
-
Nem a te hibád.
-
Tudom, de hidd el, átérzem. Két fontos barát elvesztése, ilyen rövid idő alatt…
én biztosan már megcsavarodtam volna, de Te, erős vagy. Sosem láttam még ilyen
tartást senkiben. Felnézek Rád Lu… hihetetlen, hogy mekkora erőd van.
- Ugyan. – legyintettem.
-
Hidd el… - simított végig ujjaival az arcélemen.
-
Na jó. – sóhajtottam, enyhe mosoly kíséretében.
-
Jobb?
-
Picit.
-
Nincs kedved…
-
Süti? Bármikor jöhet.
-
Nem arra gondoltam. – nézett rám pajkos mosollyal.
-
Beelőztelek.
-
Be. – belekezdett a kedvenc hősszerelmes szenvedő jelenetébe a padon.
-
Ne tedd ezt velem Gil. – kacagtam jólesően. - Itt hagylak! – indultam neki a
kis köves utacskának.
-
Oh mily kegyetlen sors. – vergődött még mindig.
Lassan
már visszafordulva sem láttam, mit színjátszik, mikor nagy loholás közepette
rám csimpaszkodott.
-
Azt hitted elhagyhatsz? – vigyorgott gonoszkásán.
-
Eszem ágában sem volt. – öleltem át a vállát. – Irány haza!
